A szexuális zaklatás témája az elmúlt hetekben erősen jelent meg mind az életemben a környezetemben, mind a terápiás környezetben, és vastagon része a közéletnek is.

Először azt kell komolyan megértsük, hogy a bántalmazás általában nem ott kezdődik, ahol látványossá és egyértelművé válik. Nem a nyílt erőszak vagy a nyílt megszégyenítés az origó, nem ott születik ahol már mindenki érzékeli, hogy baj van.

A szexuális zaklatás, bántalmazás gyökerét ott találhatjuk meg, ahol a határok szép csendben relativizálódnak, ahol a másik ember testét, érzelmeit eszközként lehet használni, és ott, ahol a környezet “úgy dönt”, hogy kényelmesebb hallgatni, mint felelősséget vállalni.

Egy ismerőseim között zajló iskolai zaklatásról szóló beszélgetésben megdöbbentem, hogy akinek a gyereke vagy ő maga szerencsére nem volt még érintett iskolai zaklatásban, bántalmazásban, milyen egyszerűen tudja bagatelizálni a másokkal történteket. Milyen könnyen fordulnak áldozathibáztatásba, és mennyire nehezen értik meg azokat az alapelveket, melyek a gyerekek és a társadalom felé közvetítve sok esetben elkerülhetővé tennék az ilyen eseteket.

Egy olyan társadalomban élünk, ahol az emberi határok elhalványodnak, ahol az egymás megszégyenítése, a bántás bagatelizálása (“csak vicc volt”, “ő is tehet róla, hisz ő kezdte”, “az én gyerekem jól van, ezért nincs itt semmi baj”), a relativizálás a rendszer fenntartó elemeivé váltak, és észrevétlenül vált a nem cselekvés, a félrenézés társadalmi normává.

A másik ember testének tárgyiasítása

Mit is jelent ez? Például a pornó ipar. Ma a gyerekek, onnantól, hogy internet hozzáférésük van, bármikor könnyedén férnek hozzá ilyen tartalmakhoz. A szexuálisan ébredő és kíváncsiságból pornót néző fiatalok már nagyon korán azt tanulják meg, hogy a másik ember teste, a másik ember intimitása kérdés és engedély nélkül felhasználható.
A gyerekek nem tudják, hogy amit látnak nem a valóság, hanem egy megrendezett, valódi érzelmek nélküli, nagyon rossz értelemben vett színház, ahol „színészeket” busásan megfizetik azért, hogy jól játszanak el egy hamis szerepet. Ezért a jövőbeli, élő szexualitásukhoz való viszonyuk már nagyon korán súlyosan torzul.

A tárgyiasítás arról szól, hogy a másik ember megszűnik ember lenni és egy használati felületté válik. Nem magával a szexualitással van baj, hanem azzal, hogy azt tanítja, különösen a fiataloknak, hogy a nő teste fogyasztható, azt tanítja, hogy a beleegyezés irreleváns, a határok átlépése normalizált, és a másik ember reakciója másodlagos.

Azt is tanítja a gyerekeknek, hogy a szexualitás mindig ilyen egyszerű, mintha csettintésre menne, és mintha senkinek nem lennének nehézségei vele. Egy szexuálisan ilyen módon tájékozódó fiatal, akinek a fejében a pornográf képek az első szexualitáshoz kapcsolód élmények, sokkal nehezebben fogja megérteni, ha majd a párja esetleg lassabban nyílik, nehezebben kapcsolódik az intimitáshoz, ami könnyen vezethet esetlegesen erőszakhoz.

A baj az, hogy a fiatalok ezt a működést, szülői felügyelet és beszélgetések hiányában kritika nélkül veszik át és tanulják meg. És amikor az iskolai környezetben egymásnak szexuális célzásokat tesznek, szexuális tartalmakat küldözgetnek akkor ugyan ez a mechanizmus valósul meg, csak kisebb térben. A gyerekek elhiszik, hogy a másiknak ez jó lehet, hiszen a megrendezett mű pornó világban is úgy tűnik, hogy ezt mindenki élvezi.

Könnyen előfordul, hogy a fiatalok fel sem fogják, hogy a zaklatásuk tárgya egy másik érző lény, akinek megsérti a határait, és belegázol az érzelmi világába, és súlyos kárt okozhat a későbbi intimitására is. Hiszen pont ez az, amire a pornó nem tanítja meg a fiatalokat, arra, hogy a másik ember érez, és nem feltétlenéül azt érzi, amit a pénzért eljátszik.

A test nem lehet hatalmi eszköz, nem lehet a másik ember vágyainak kielégítéséhez szolgáló eszköz beleegyezés nélkül. Mindegy, hogy valaki adott-e rá okot, mindegy, hogy hogy viselkedett (“miért vett miniszoknyát, ne csodálkozzon, ha ….”).

A test védelméhez való jog alapvető emberi jog. Amikor ezt relativizáljuk, akkor azt tanítjuk meg a gyerekeinknek, hogy a határok addig érvényesek, amíg nekünk kedvünk van betartani, amíg nekünk kényelmes. És ez az egyenes út a zaklatáshoz, bántalmazáshoz.

A szemtanúság pedig legitimizálja az elkövetőt és egyedül hagyja az áldozatot, és leginkább igent mond az erőszakra.

Ez különösen fontos iskolai környezetben, ahol a gyerekek még kevésbé tudnak magukért kiállni.

A zaklatásért nem csak az elkövető a felelős, hanem a környezet az. A szülő, aki nem tudja, hogy a zárt ajtó mögött mit csinál a gyereke a telefonnal, a közösség, amelyik félrenéz és bagatelizál, a szülőtárs, aki azt hiszi, hogy ha nem az ő gyerekével történik, akkor őt nem érinti a felelősség, aki ezáltal nem törődik azzal, hogy a közvetlenül nem érintett gyerekére is hat, mindaz, ami történik.

Komolyan kell venni a másik ember határait és komolyan kell venni a közösségi felelősségünket is: megszólalni, jelezni, kiállni egymás mellett, akkor is, ha épp nem nekem rossz.

És fontos tudjuk, hogy a jó szexualitás humánus, nem írja felül a másik ember határait, nem hatalomgyakorlásra használják.

Én azt tanítom a gyerekeimnek, hogy a test nem közszemle tárgya, szeretném ha egészséges módon tisztában lennének azzal, hogy a saját testük felett ők uralkodnak, és senkinek nincs joga a határaikat átlépni, hogy a NEM az NEM, és joguk van nemet mondani, és el kell fogadni a másik ember által kimondott nemet is!

És, ami ugyan ilyen fontos, hogy amikor akár velük történik, akár mással tapasztalnak határátlépést, akkor semmiképp se maradjanak szemtanúk, és azonnal szóljanak egy felnőttnek, aki kezelni tudja a kialakult helyzetet.

A posthoz csatolt képet AI generálta, mert semmiképp nem szeretnék ehhez a témához valódi embereket, arcokat kapcsolni.