Megköszönöm a megosztásokat, hogy eljuthasson azokhoz, akiket érint a probléma.

Mint minden pszichodráma csoporthoz kapcsolódó történetet olyan mértékben elmaszkolva osztok meg, hogy nem lehet felismerni, és a csoportokon szerzett tapasztalatokat inspirációnak használom egy- egy tanulságos témaként.

Az egyik protagonista játék témája az volt, hogy egy 40 év körüli nő irreálisan nagy szorongást él át, amikor a szerettei elutaznak, vagy nem érhetőek el telefonon. Eközben a kapcsolatában túlterheltnek érzi magát, és úgy érzi a társa nem látja és nem veszi figyelembe, hogy milyen nagy terheket cipel.

A játék során fény derült arra, hogy az édesanyja 1944-ben, a háború alatt született, egy olyan családba, ahol a háború miatt a szülei hatalmas rettegéseket és veszteségeket éltek át. Az ilyen viszonyok között megfogant nő az anyatejjel, sőt a köldökzsinórral szívta magába a szorongás, rettegés érzéseit.

Mikor cseperedett, érezte, hogy az édesanyja által átélt traumák ott maradtak a családban.

A pszichodráma játékban felismerte, hogy az egész életét úgy élte, hogy viselkedését, döntéseit az határozta meg, hogy úgy cselekedjen, hogy az anyukájának minél kisebb szorongást kelljen átélnie.

Ez az együttérző működése végül egy nagyon erősen parentifikált gyerekké tette őt, hogy felnőtt korában is úgy érzi, hogy a félelem, a veszteségtől való rettegés beárnyékolja az életét, és még most is az mozgatja őt tudattalanul, hogy a 80+-os édesanyjának minél kevesebb nehéz érzést, szorongást okozzon, miközben próbál abban egyensúlyozni, hogy a gyerekeinek ne adja át a saját és családja félelmeit.

A pszichodráma játékban sikerült az édesanyja érzései felé kifejezni a dühét majd egy határt meghúzni, és egy ideális jövőképet megalkotni, egy olyan életről, melyet a nagyszülei és a szülei háborús traumája már nem befolyásol.

Érzelmi parentifikációnak nevezzük azt, amikor egy gyerek érzelmileg támaszt nyújt a szülőnek, vigasztalja, meghallgatja és próbálja oldani a szorongását.

Ebben az esetben a gyerek nem kapja meg a stabil, biztonságot nyújtó szülői jelenlétet, mert ő maga válik a szülő számára érzelmi támasszá.

A gyerek ilyenkor túlérzékennyé válik a környezetében zajló érzelmi feszültségre, és tudattalanul átveszi az anyja szorongását. Ez aztán beépül a személyiségbe, és a saját életében is hasonló aggodalmakkal küzdhet.

A gyógyulás útja a határok kijelölésén keresztül is vezet, ahol az utód meg kell értse, hogy nem szabad azonosulnia a családja terheivel, és nem tarthatja tovább az édesanya érzelmi szükségleteit.

A határok meghúzásához szükséges, hogy a belső gyerek átélje a haragját, még akkor is, ha a felnőtt tudatosságból nehéz esetleg az együttérzés miatt megengedni a haragot.

Mégis, van egy részünk, amelyik haragudhat, mert az érzelmi parentifikáció miatt túlterhelődött, mindig egyedül maradt a nehézségeivel (hiszen a szülő is és maga a gyerek is a szülő a saját szorongásával volt elfoglalva), és sokszor ezek a minták a párkapcsolatra vetülnek rá, és úgy tűnik a problémák a társ akármilyen működéséből erednek.

Egy másik fontos aspektusa az érzelmi paretifikáltságnak az, hogy bizonyos mértékig akadályozza az autonóm személyiség kialakulását, fejlődését is, hiszen az egyén a szülő érzelmi világába van beazonosulva.

Ezen a problémán könnyen lehet dolgozni a pszichodrámával, családállítással is, és ha valakinek már elég erős a személyisége, akkor tapasztalatom szerint a meditációs praxis is segíthet abban, hogy a téves azonosulásokat meg tudjuk haladni, és egyre jobban hozzáférhessünk a saját érzelmeinkhez, erőnkhöz, és ki tudjunk szabadítani magunkat a szülők érzelmi hatása alól.