A parentifikáció komoly hatással lehet egy felnőtt ember életére. Amikor egy gyerek túl korán vállal felnőtt szerepeket, például azzal, hogy gondoskodik a szüleiről érzelmileg, vagy átvállal felnőtt feladatokat (kistesók felnevelése, szülők közötti békítő szerep felvállalása, alkoholista szülő mentése), az komoly hatással lehet a felnőtt életre, az önbizalmunkra, a párkapcsolati működésünkre.

Felnőttként olyan érzésünk lehet, mintha egy belső labirintusban bolyonganánk, ahol nehéz eligazodni a helyes és nem helyes gondolatok és cselekedetek között, mintha nem lenne jó megoldás, hiszen konfliktusba kerülünk a gyerekként megélt külső elvárások és a belső szükségletek között.

Ez vezethet oda, hogy a felelősségvállalásunk nem mindig tükrözi a valódi belső igényeket, és inkább túlzó önfeláldozáshoz, kimerültséghez vezethet.

Sokszor tapasztalom a túlkompenzáció jelenségét, amikor valaki kívülről erősnek látszik, de valójában belül kimerült, inkább erőlködik, mint erőben áll.

Ilyenkor az történik, hogy a felnövekedésünk során nem a saját igazi belső erőnk alakult ki, organikusan, hanem a túlkompenzáció mentén kényszerültünk bele olyan megoldásokba, ami még nem az adott személyiségfejlődési ponthoz adekvát. Ilyenkor azt éljük meg, hogy bár erősek vagyunk, de mégsem a saját, igazi erőnkben állunk.

Ezt úgy lehet felismerni, hogy úgy érezzük az erőnkben gyakran elfáradunk, egy ideig visszük, aztán elfáradunk, kimerülünk, összeomlunk. Az igazi erő természetes módon tartható fent, vagy tartja fent magát, a valódi erő nem kimerít, hanem erősít.

A parentifikált gyerekek gyakran tűnnek erősnek, mert túl sok felelősséget vesznek a vállukra, és úgy érzik mindig helyt kell álljanak. A túlélésük záloga a túlzott felelősségvállalás, és az erőben állás.
Ez vezet kimerültséghez, mert a felelősségvállalás és az erő nem a megfelelő életkorban, organikusan a belenövéssel alakult ki, hanem sokkal korábban kényszerült bele a gyerek, a túlélése érdekében.

Mit tehetünk?

A legfontosabb lépés a felismerés. Ez már önmagában gyógyító, az „aha” pillanat. Saját tapasztalat, hogy néha nagyon nehezen ismerhető fel a parentifikáltságunk, meg ezt a jelenséget sokszor valami súlyos traumához gondoljuk kötni, és egy jó, szerető családból származó felnőtt nem is gondol arra, hogy parentifikált helyzetben lehetett gyerekként.

A felismerést segítheti egy terapeuta, vagy egy csoport is.

Miután felismertük, érdemes elkezdeni figyelni, hogy felnőttként mikor lép életbe ez a működésünk. Ha elég éberek vagyunk, akkor a pillanatban már elkapható és tudunk másképp dönteni, de azért sokszor botladozunk, és több esetet kell átéljünk és utólag elemezzünk, hogy mit tehettünk volna már másképp.

Ha például felismerem a megmentő szerepemet, akkor dönthetek úgy, hogy egy ilyen megjelenő helyzetben határt húzok. Érdemes figyelni arra, hogy az is a parentifikációnak a tünete, amikor azért nem húzunk határt, hogy nehogy megbántsuk a másikat.

A bántás és a fájdalom okozás között azonban fontos különbség van.
Határt tudunk húzni asszertíven, a megbántottság viszont már nem a mi felelősségünk. Ha úgy csináltam, hogy nem bántottam, akkor a másik ember fájdalmát meg kell tanuljuk nem magunkra húzni, nem akarni megóvni a másik embert az érzéseitől.

A parentifikáltság átalakítása egy türelmet igénylő, napi szinten gyakorolandó megfigyelési és belső átalakítási folyamat. Ezt lehet egy naplómban is vezetni, elemezni, vagy terápiában átbeszélni a terapeutával, vagy a csoporttal.

Ami nagyon fontos: NE MARADJ EZZEL EGYEDÜL!!! Már ez is az ÚJ működésed része lesz. Kérhetsz segítséget, nem kell mindig egyedül megoldanod a gondjaidat!!