Az autoriter rendszerekben a hatalom erősen centralizált, a döntéshozatal koncentrált és erős hangsúlyt helyeznek a társadalmi kontrollra.

A biztonságérzet egy alapvető pszichológiai és idegrendszeri szükséglet. Az emberek törekednek arra, hogy az életük, a környezetük kiszámítható legyen, stabilnak érezzék magukat és azt érezhessék, hogy kontrollt tudnak gyakorolni az életük felett.

Az autoriter rendszerek gyakran a rend, a stabilitás és kontroll ígéretére építenek, így szimpatikus lehet azok számára, akiknek ez a belső szükséget a gyerekkorban nem épült ki megfelelően.

Azonban, paradox módon, az autoriter rendszerek gyakran olyan narratívákra építenek, amely a társadalom veszélyeztetettségét hangsúlyozzák, kiemelve, hogy maga a rendszer képes megvédeni a társadalmat és az egyéneket. Tehát egyszerre kelt félelmet és nyújtja a biztonság illúzióját.

Az emberek hosszabb távon alkalmazkodnak ahhoz a társadalmi rendszerhez, amelyben élnek, könnyen elfogadják a rendszer normáit, a bizonytalanság csökkentésére szolgáló narratívákat.

Érdekes párhuzam figyelhető meg az autoriter társadalmi rendszerek és az autoriter szülői működés között.

Az autoriter szülői magatartást szintén erős kontroll, szigorú szabályok és hierarchikus viszony jellemzi. Az autoriter szülőnek fontos, hogy a gyerek engedelmeskedjen, és a döntéseket egyoldalúan a szülő hozza meg.

Az autoriter politikai rendszerek és az autoriter szülői működés ugyan arra épül: a biztonság és a rend ígérete.

A két működési forma között az is hasonló, hogy elveszi az egyén autonómiáját és függő viszonyba helyezi.

Egy autoriter szülői környezetben a gyerek kevésbé gyakorolja az önálló döntéshozatalt, mert a szabályok és a döntések a szülő felől érkeznek. Ez adhat biztonságérzetet, ugyanakkor korlátozza az autonómia fejlődését.

Társadalmi szinten az egyének kisebb mértékben tapasztalhatják a befolyásukat a közös ügyekre.

Egyesek számára ez megnyugtató lehet, hiszen stabil kereteket ad, nem kell felelősséget vállalni, a felelősséget egy külső személyre/rendszerre hárítják, míg mások számára az autonómia hiánya feszültséget kelt.

Krízishelyzetben, például gazdasági bizonytalanságban, vagy társadalmi instabilitásban, vagy a környezetünkben zajló háborúk miatt, az emberek biztonságérzete megváltozik, fenyegetettséget, instabilitást élhetnek át. A bizonytalanság növekedése stresszt okoz, így megerősödik az igény a struktúrák, keretek iránt. Ebben a helyzetben egy centralizált, határozott vezetési stílus sokak számára vonzóvá válhat.

Krízishelyzetben az egyének túlterheltnek érzik magukat, így ezért könnyebben átadják a döntéshozatal felelősségét. Ha a döntések központilag születnek, az emberek számára átmenetileg csökken a bizonytalanság érzése.

Ezért gondolom azt, hogy a politikának komoly felelőssége van abban, hogy a társadalom számára egy krízishelyzetben olyan narratívát nyújtson, ami nem két irányú. Nem egyszerre fenyegető és egyszerre támogató. Ha egy narratíva egyszer fenyeget, háborúval, támadottsággal, és erre építve kíván biztonságot nyújtani, az a hatalom valójában nem az emberek számára kíván biztonságos környezetet, megnyugtató narratívát teremteni, hanem növeli a belső káoszt, mind a társadalomban, mind az emberek pszichéjében.