Minden klienssel végzett munka során előbb-utóbb találkozunk azokkal a belső részekkel, amelyeket „védelmezőknek” nevezünk.
Ezek ellenállóknak, vagy a fejlődés vagy a terápiás kapcsolat szándékos hátráltatóinak tűnhetnek. Azonban ezek a részek sokkal inkább olyan pszichés struktúrák, amelyek egykor kulcsszerepet játszottak a túlélésben, a stabilitás megtartásában, a fájdalmas vagy veszélyes élmények elviselésében.
Ezek a védelmező részek gyakran felelősek a kontrollálásért, az érzelmek elnyomásáért, a távolságtartásért, halogatásért vagy éppen a tökéletességre törekvésért. Ezt azért teszik, mert egy korábbi élethelyzetben, gyakran gyermekkori traumák, elhanyagolás vagy túlterhelés hatására, ez volt az egyetlen mód arra, hogy a személy valahogy integrált maradhasson, vagy legalábbis elkerülje a teljes szétesést.
A probléma ott kezdődik, amikor ezek a védelmező részek, bár eredetileg fontos védelmező szerepet töltöttek be, idővel merevvé és már nem támogatóvá válnak. Már nemcsak a múlt veszélyeitől óvnak, hanem a jelen lehetőségeitől is elzárnak. Visszatartanak a mélyebb önismerettől, a fájdalomhoz való hozzáféréstől, és annak átdolgozásától és a valódi változástól.
Egy ponton túl tehát a kliens nem azért nem halad előre, mert „nem akar”, hanem mert a belső védelmi mechanizmusai túl erősen működnek. Olyan ez, mintha egy várat nemcsak az ostrom idején, hanem a békeidőben is hermetikusan zárva tartanának.
A terápiás folyamat egyik kulcspontja, amikor a kliens a terapeuta segítségével elkezdi felismerni és elismerni ezeknek a védelmező részeknek a szerepét. Fontos, hogy ne tekintsük őket ellenségnek. A védelmező részek nem „rosszak”, csak túl sokáig maradtak egyedül és úgy érzik, hogy felelősek a rendszer fenntartásáért.
A cél nem az, hogy kiiktassuk őket, hanem hogy párbeszédet alakítsunk ki velük. Meg kell érteni a félelmeiket, a logikájukat, és fokozatosan megmutatni nekik, hogy ma már más eszközökkel is lehet biztonságot teremteni. A kliens tanulhat új, rugalmasabb megküzdési stratégiákat, miközben ezek a védelmezők „megtanulják”, hogy nem kell már mindentől megvédeni, és főleg nem kell elzárni a gyógyuláshoz vezető úttól.
Ahogy a terápiás folyamat előrehalad, elkerülhetetlenné válik, hogy határokat húzzunk ezeknek a részeknek. A védelmezők tisztelete nem jelent egyet a teljes irányításuk átadásával. Meg kell tanulni, hogy mikor hallgassunk rájuk, és mikor kell finoman, de határozottan „visszaterelni” őket a háttérbe.
Ez a folyamat gyakran félelmetes, hiszen épp azokat a belső struktúrákat kezdjük lebontani, amelyek eddig a túlélést szolgálták. De valójában nem lebontani kell őket, hanem átalakítani.
A terápiás gyógyulás nem azzal kezdődik, hogy az ember „ellenállását” megtöri, hanem azzal, hogy elkezdi megérteni, miért is jöttek létre ezek a belső ellenállások – vagyis védelmek.
Az igazi áttörés pedig akkor történik, amikor a kliens belülről, saját élményéből ismeri fel: a fejlődéshez már nem a régi mintázatokra van szüksége, hanem új szövetségekre – köztük saját védelmező részeivel is.
Mert kifelé az út csak együtt vezet. És az „együtt” nemcsak a terapeuta és a kliens kapcsolatára utal, hanem a kliens saját belső világa közti új kapcsolódásokra is. Ez az igazi integráció.
