Ma már igen sokan járnak önismeretbe, terápiába. Rengeteg podcast, könyv van a piacon, a közösségi médiában, rengeteg a terápiás tartalom, információból igazán nem szenvedünk hiányt.
Az, hogy egyre többen járnak önismeretbe számomra egy nagyon örömteli folyamat. Azonban, amikor akár párokkal dolgozom, akár a csoportokon hallgatom a csoporttagokat ahogy a párjukról beszélnek, szomorúan hallom, hogy sokan elvárásként állítják a párjuk felé azt, hogy ők is ugyan azt, vagy ugyan olyan önismereti utat járjanak be. Mintha a problémáik megoldásának kulcsa kizárólag ebben rejlene.
Azaz, amikor egy kapcsolatban az önismeret nem egy lehetőség, hanem elvárás tárgyává válik.
„Ha fejlődnél, nem lennének problémáink.”
„Látom, hogy az apáddal kéne dolgoznod, amíg ezt nem csinálod, addig biztos el leszünk akadva.”
Ilyen és ehhez hasonló mondatok persze sokszor kétségbeesésből és tehetetlenségből hangoznak el. Csakhogy az önismeretet nem lehet kikényszeríteni. A belső munka csak akkor válik fejlődéssé, ha belső motivációból, saját akaratból indul.
Manapság hajlamosak vagyunk a terápiát az önismeret kizárólagos útjának tekinteni. Persze ez messze nem így van.
Vannak, akik a hegymászásban, a kertészkedésben, egy csapatsportban, zenélésben, gyereknevelésben (és még sorolhatnánk) tanulnak kitartást, alázatot, tanulnak meg sok mindent magukról.
Ezek az eszközök is alkalmasak arra, hogy szembe találkozzunk önmagunkkal, megismerjük a működésünket, tanuljunk magunkról.
Mind ehhez a terápia egy rendkívül hatékony eszköz, de nem az egyetlen.
Amikor a párból az egyik fél terápiába jár, persze gyorsan megváltozik a kapcsolati dinamika. Megjelenik egy új szókincs is (terápia, trauma kötődés, elkerülő kötődés, belső gyerek, nárcisztikus, határhúzás).
Ezek nagyon fontos fogalmak, de könnyen fegyverré is tudnak válni. Előfordul, hogy a partner már nem társként, hanem megoldandó feladatként él a szemünkben. Mintha minden probléma, konfliktus mögött diagnózist kellene találni, minden reakciót ki kellene elemezni.
A párkapcsolat nem terápiás rendelő!!! A párkapcsolat két ember találkozása!!!
Amikor minden helyzet mögött mély pszichológiai magyarázatot keresünk, az egyrészt az önismereti szerepünk (átmeneti?) túlműködése, másrészt nyomasztóan és bénítóan hathat a másikra. Hiszen benne nem született meg az igény arra, hogy a múltja, a problémái ilyen mélységeibe ásson.
Ha a társam nem gondol arra, hogy az adott probléma mögött például az apjával való konfliktusos gyerekkora áll, akkor lehet, hogy nem véletlenül zárta el magától ezt a fájdalmat, és nem véletlen, hogy nehezen akarja előásni magából ezeket az elzárt tartalmakat.
És a fejlődésre irányuló nyomás épp ellenkező hatást válthat ki. A partner azt élheti meg, hogy bármit mond, elemezni fogják, bármit érez, azt megmagyarázzák, bármilyen reakciója van, abból következtetést vonnak le.
Ilyenkor sokan nem nyitottabbá válnak, hanem bezárkóznak, hallgatnak, visszahúzódnak, vagy ellenállnak, veszekednek.
A fejlődésnek saját tempója van. A változások akkor tudnak megtörténni, amikor az egyén elérkezettnek látja az időt a változásra. Nem azért, mert valaki várja tőle, nem azért mert ultimátumot kapott, nem azért mert újabb podcast linkjét kapja meg.
A belső motiváció sokkal tartósabb, mint a külső nyomás. Ráadásul a külső nyomás épp a kapcsolódást, a biztonságot rombolja.
Mindeközben fontos tudni, hogy ez elfogadás nem ugyan az, mint a beletörődés. Igenis vannak helyzetek, amikor szükség van külső segítségre. Igenis vannak olyan traumák, múltbéli helyzetek, amelyek feldolgozásához szükség lenne külső segítségre.
De a legtöbb hétköznapi konfliktusban nem az a kérdés, hogy jár-e a társam terápiába. hanem az, hogy meg tudom-e hallani? Meg tudjuk-e hallani egymást? Tudok-e én határt tartani? Tudunk-e felelősséget vállalni?
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy mindent eltűrünk. Hanem azt, hogy képesek vagyunk-e egymással beszélgetni, szót érteni? Tudunk-e együtt gondolkodni a megoldáson? És nem akarni a másikat a saját fejlődési utunk másolatává formálni.
Az önismeret egyik fontos ismérve az, hogy tudunk-e jelen lenni a kapcsolatban, tudjuk-e nem kontrollálni a társunk fejlődési tempóját.
És ami a legfontosabb, és amire sokan nem is gondolnak, hogy bizony bizony, ha mi magunk járjuk az önismereti utunkat, és ebben hitelesek vagyunk, akkor is mintát adunk a társunknak, és lehet, hogy ő nem a mi eszközeinkkel fog élni, de ha én őszinte vagyok vele, akkor „kénytelen” lesz ő is őszintébbé válni, mert érzi a biztonságot, azt, hogy lehet. Ha én nagyobb felelősséget tudok vállalni, akkor jó mintával járok elől, és a társam lehet, hogy tudattalanul fel fog venni több felelősséget. ha én asszertívabb vagyok, akkor a kapcsolatba láthatatlanul be tud férkőzni egy felelősségvállalóbb, én-üzenetekkel járó kommunikáció.
Szóval, kedves Önismerő Társak, én azt tapasztaltam meg, hogy elég, ha jó példával, jó mintával járunk elől. Nyomást és elvárást nem érdemes a társunkra tenni
