A válsághelyzetek olyan helyzetek az életünkben, amikor nem vagyunk képesek megbirkózni az életünkből érkező kihívásokkal, és ezek a helyzetek alapvetően változtatják meg a pszichés működésünket. Ilyen időkben nemcsak a körülményeink, hanem a belső világunk is átrendeződik.

Az egyik legérdekesebb kérdés, hogy a válság milyen hatással van a felelősségvállalásra. Vajon fokozza vagy csökkenti az egyén felelősségérzetét?

A válság alapvetően egy bizonytalansági állapot, amelyhez gyakran társul stressz, szorongás, veszteségérzet vagy akár identitáskrízis is. Ilyenkor a korábbi értékrend megkérdőjeleződhet, és a pszichés struktúrák (énkép, világkép) instabillá válhatnak. Az emberek ilyenkor hajlamosak vagy menekülni a felelősség elől.

Válsághelyzetekben sokan pszichésen túlterheltté válnak. Ilyenkor a túlélésre tudnak csak fókuszálni és ezért minimalizálják a döntéshozatalt, a felelősséget pedig hárítják másokra – legyen szó kormányzatról, cégről vagy a „rendszerről”, vagy csak a saját életükre vonatkozó felelősséget nem tudják magukhoz venni.

A válság okozta elgyengülés, énerő hiánya miatt pedig könnyen áldozati minőségben élik meg magukat, ahonnan látszólag nem tudnak kilépni. Ilyenkor nagyon erős a magány érzés, a reménytelenség, hogy bármit próbálunk is, nem működik.

Ennek az állapotnak viszont, sajátos módon, van előnye is. Nem kell teljesíteni, meg lehet pihenni, nem kell kapcsolódni az érzéseinkhez és nem kell erőfeszítést tenni az életünkben,

Akik stabil énképpel rendelkeznek, nagyobb énerővel bírnak, és hozzáférnek az erőforrásaikhoz, azok kevésbé vesznek el a káoszban, és nagyobb eséllyel vállalnak felelősséget.

A válság nem csak rombol, hanem lehetőséget is ad a megújulásra – de ehhez tudatos döntések és belső munka szükséges. A felelősségvállalás nem történik meg magától: akarni kell, és erőfeszítést kell tenni érte. Ez különösen nehéz, amikor valaki épp érzelmileg vagy pszichésen kimerült, de épp ekkor válik igazán fontossá a belső erőforrások mozgósítása.

Fel kell ismerni, hogy van választási lehetőségünk – még akkor is, ha a külső körülmények szűknek tűnnek. Ennek felismerésében tud egy külső ember segíteni, egy terapeuta, vagy egy reflexióval rendelkező barát is.

Önismeret nélkül nehéz kilábalni a válságból. Ismernünk kell az erősségeinket, fel kell tudjuk ismerni és meg kell tudjuk védeni a határainkat.

20 évvel ezelőtt egy olyan válsággal küzdöttem, ahol az életem minden területe, munka, hivatás, párkapcsolat, jövőkép megkérdőjeleződött. Bár már jártam önismeretbe, de talán pont az önismereti felismerések vittek oda, hogy meglássam, hogy az a kép, ami belül van magamról és az a kép, ahogy élek, fényévekre van egymástól. Az első, talán automatikus reakcióm az volt, hogy leálltam Depressziósan feküdtem az ágyban és már csak a “jó gyerek vagyok” minőségem mozdított ki oda, hogy a munkámat (angol tanár) még úgy ahogy elvégezzem, máskülönben nem keltem fel.

Hónapokig éltem így, behúzott függönyökkel, tehetetlenül és nem is gondoltam arra, hogy ott van már az önismeret a kezemben, épp ez lehetne a segítség.

Végül hosszú kínlódások után visszamentem terápiába, eljutottam pszichodrámázni, és egy nap eljutottam oda, hogy mindent hátrahagytam.

Nulláról építettem fel újra az életem, nem volt sem hivatás, sem pénz, sem kapcsolat, ami megtartott volna. Utólag azt gondolom, hogy ez volt az egyetlen kivezető út a válságból, egy olyan bátor tett, ami az ismeretlenbe vitt, amire nem volt semmilyen forgatókönyvem, egy ugrás volt a semmi.

Mindent hagytam összedőlni, mert amúgy is korábbi a kapaszkodók már összeomlottak, be kellett tudjam vállalni, hogy az újak még nem voltak meg. Ugrás volt a sem