Májusi Terapzen elvonulásunk bevezetőjében Csong An Szunim arról beszélt, hogy az énkép meghaladása csak az önvaló tapasztalatával lehetséges.

Egy olyan képet adott ennek a megértéséhez, hogy a Föld bolygót is csak a világűrből látjuk teljes egészében.

Elgondolkodtam ezen a képen, és felismertem, hogy a pszichodrámában a tükör technika is valami ehhez hasonló célt (is) szolgál.

A tükör technika lényege, hogy a protagonistát kiveszem az általa megalkotott belső képből, helyzetből, és kívülről, egymás mellett állva együtt nézünk rá arra a képre, amit megalkotott.

Ez az eszköz többek között a rálátást szolgálja. Amikor benne vagyunk egy helyzetben, sokszor automatizmusok irányítanak bennünket.

Kívülről megnézve és rálátva önmagunkra, sokszor mélyről tudjuk meglátni, megérezni, megtapasztalni, hogy hogyan működünk, és mit lehetne másképp csinálni. Fontos, is, hogy nem a megértés szót használtam. Az igazi felismerések és változások nem a kognícióból, a tudomból, hanem a tapasztalatból, az átérzemből születnek.

A zen, mint transzcendens eszköz, és a pszichodráma, mint személyiséget fejlesztő eszköz bennem úgy ér össze, hogy mindkét eszköz, azon a tudatszinten, ahol “dolgozik”, arra törekszik, hogy meghaladjuk az énképünket.

Személyiség szinten ez azt jelenti, hogy felnövesztem magamban az alulfejlett szerepeimet, eszközrendszeremet, és csökkentem a túlműködéseimet.

Az azonosulás a belső struktúrákhoz, énvédő mechanizmusokhoz, az identitáshoz való kötődés, melyek traumatikus élmények hatására alakulnak ki. Azonosulhatunk a szerepeinkkel (jó gyerek, megmentő, áldozat), a sérült énképünkkel (áldozat vagyok, félek az agressziótól, értéktelen vagyok), a minket bántó agresszorral (bántalmazó szülői minta okán önbántalmazás)

Azonosulunk mindezzel, mintha ez lenne a valódi személyiségünk, holott ezek csak énvédő stratégiák voltak, a túlélést, a minimális biztonság illúziójának fenntartásában.

A megvilágosodást vagy “meghaladást” célzó transzcendens hagyományok (buddhizmus, advaita, zen) esetében az azonosulás megszüntetése a valótlan, korlátozó énképhez való kötődés feloldását jelenti.

én a testem vagyok, én a szerepeim, a történeteim, a gondolataim, a karmám vagyok. Én szenvedek, és akarok, én félek.

Ezek nem a valódi Én, ezek csak formák, melyekkel az elme azonosul. A cél, hogy az énképet leválasszuk a tapasztalásról.

A pszichodrámával a traumák feldolgozását segítjük, hogy a hétköznapi életünkben és emberi kapcsolatainkban szabadabban, hitelesebben, felnőttebben működjünk, míg a meghaladó hagyományok gyakorlatai abban támogatnak, hogy túllépjünk a személyes/karmikus történetünkön, és rálássunk arra, hogy mi az, ami túl van minden gondolaton, dualitáson.

Bár különböző módon és eszközökkel, a személyiség szintű munka és a transzcendens praxisok egyaránt az emberi autonómia kibontakozását szolgálják. Előbbi a személyes szabadság helyreállításán, utóbbi a létezés mélyebb, határokon túli szabadságán keresztül.

A pszichodráma segít megerősödni a gravitációban, segít talajt találni a földi létezéshez, a zen lehetősége ad arra, hogy túllépve rajta végül a teljességet ismerjük fel- mintha a Földet néznénk a csillagok közül.

A teljesség felé való törekvésben mindkét eszközre szükségünk van!