Kevés kimerítőbb dolog van annál a kommunikációban, mint amikor az egyik fél felelősségvállalás helyett újabb és újabb kifogásokkal, magyarázkodással él. Ilyenkor érezhetjük úgy, hogy a beszélgetés egy helyben forog, nem jutunk semerre, sőt még dühöt, haragot, frusztrációt is érezhetünk a magyarázkodó féllel szemben, mert olyan, mintha meg sem hallaná, hogy mi miről beszélünk.

Miért kapaszkodik valaki a kifogásokba? Mi lehet a háttérben?

Ha valakit büntető, szigorú szülői attitűddel neveltek, azt tanuljuk meg, hogy a nem lehet hibázni, a hibázás szégyen, vagy aránytalan büntetéssel jár érte. Ilyenkor felnőttként hajlamosak leszünk menekülni a felelősségvállalás alól. A kifogás itt valójában egy védelmi mechanizmus.

Gyerekként nehéz megfelelni a szülő túlzott elvárásainak és feltételhez kötött szeretetének. Ha egy gyerekként azt tanuljuk meg, hogy csak akkor kapunk szeretetet és elfogadást, ha hibátlanul cselekszünk, vagy hibátlanok vagyunk, akkor belsővé tesszük a „nem hibázhatunk” hiedelmet. Ilyenkor azt éljük meg, hogy a hibázás veszélyezteti az identitásunkat, a személyiségünket, és a kifogásokkal, magyarázkodással védekezünk.

A szülő dolga lenne, hogy mintát adjon a gyereknek a felelősségvállalás terén is. Képesnek kell lennie bocsánatot kérni, bevallani, ha elrontott valamit. Ezzel tanulhatja meg a gyerek, hogy a hibázás része az életnek, tanulunk belőle, és ezáltal tudunk fejlődni.

Aki hallgatja a kifogásokat, annak az lehet az élménye, hogy csak körbe-körbe járunk a beszélgetésben, hogy nem hallják meg (nem is, hiszen a magyarázkodó csak a belső riasztót hallja, ami azt mondja védekezz!), hogy egy szélmalomharc a beszélgetés. Ez okozhatja a haragot, frusztrációt ilyen helyzetekben. Hiányzik a feloldás, a meghallottság érzése, az egyenrangúság, a tiszta kommunikáció.

Az igazi felelősségvállalás ott kezdődik, amikor valaki képes kimondani, hogy „igen, hibáztam”, „sajnálom”. Ez az a pont, ahol a kommunikáció ki tud könnyülni, kialakulhat a konfliktusban is egy őszinte kapcsolódás, és nem kell az énvédő stratégiákat „kerülgetni” vagy „harcolni” azokkal.

A felelősségvállalás egy nagyon felnőtt képesség. Sokaknál ez nem fejlődött ki jól, mert túlterhelték gyerekként és nem egészséges módon alakult ki. Másokat épp alulterheltek, nem várták el tőlük, hogy felelősséget vállaljanak, mert a szülő mindent megoldott helytettük, ezáltal ez a képesség gyermeki szinten maradt.

Nagyon fontos az egészséges párkapcsolatok és kapcsolatok érdekében a hiányosságainkra rálátni, tudatosítani, hogy mikor és miért magyarázkodunk. A kifogások gyártása egy gyermekkori védelmi mechanizmus, amire a felnőtt kommunikációs helyzetben nincs is szükség, csak bekapcsol menekülési a vészjelző, mint gyerekkorban.

Nagy valószínűséggel azonban a veszély, amire gyerekként reagáltunk, a jelenben nem áll fent.

Fontos azt is észrevegyük, hogy a társunkat milyen mértékben terheljük a kifogásokkal, észre kell venni, hogy akasztjuk meg a kommunikációt az állandó megmagyarázásokkal. Ilyenkor valaki mással küzdünk, nem az aktuálisan velünk beszélgetővel.

A hallgatóság számára fontos, hogy képesek legyünk először is felismerni, hogy mi okozza a frusztrációnkat, visszajelezni és határt húzni. Világossá kell tenni, hogy nem tud továbbmenni a beszélgetés, ha a másik fél nem arra reagál, ami a jelenben történt.

Így születhet meg a felnőtt-felnőtt kapcsolódás.

Mindkét oldal gyakorlati kidolgozására lesz lehetőség a szeptemberben induló pszichodráma csoportunkban, mert a pszichodráma az egyik legalkalmasabb eszköz arra, hogy górcső alá vegyük ezeket a kommunikációs helyzeteinket, legyünk bármelyik oldalon is, és új, egészséges, felnőtt szerepeket dolgozzunk ki, amivel nem ismétlődnek már a fenti minták.