Mindig jókat mulatok magamban, amikor látom, hogy azok a csoporttagok akiket kiválasztanak
egy szerepre felismerik, hogy mennyire róluk is szól ez a szerep. ( mulatásom oka, hogy
egyrészt tapasztalatból tudom, hogy így van, másrészt szeretem, amikor az új csoporttagok erre
rácsodálkoznak, amikor először élik meg ezeket a tapasztalatokat).
-Pont az a párbeszéd zajlott itt, mint otthon a férjemmel.
-Tudtam, hogy engem fogsz erre a szerepre választani.
-Nagyon rám illik ez a szerep, ugyanazt a fájdalmat éltem én is, mint ami a szerepben jött.
Ilyen és ezekhez hasonló mondatokkal szoktak a kezdő csoporttagok rácsodálkozni arra
jelenségre, amit a tele kifejezéssel szoktunk leírni.
Moreno az egyént kapcsolati rendszerein, kapcsolati kontextusain keresztül definiálta. Moreno a
telét így fogalmazta meg: “Az érzés legegyszerűbb egysége, amely az egyéntől a másik felé
közvetítődik.”
Mivel az egyénre kapcsolatai rendszerében tekintett, a tele fontos tulajdonsága, hogy kétirányú.
Szemben az együttérzéssel, ami egyik ember felől a másik felé irányul, a tele a két ember
között létrejött összekapcsolódás, kölcsönös érzelem egymás felé, mindkét fél hatása a
másikra. Egy különleges “mező” a csoporttagok között, egy érzelmi egymásra hangolódás.
A tele jelenségével, mint ahogy a bevezetőben is írtam, leggyakrabban a segéd-ének
kiválasztásánál találkozunk. Legmeghatározóbb és legmegdöbbentőbb ez az élmény egy
csoport induló szakaszában, amikor még viszonylag keveset, vagy épp még semmit nem
tudnak a csoporttagok egymásról, és mégis tűpontosan a megfelelő embert választják ki a
szerepre