A kimondatlan elvárások, és az ezzel járó vitáknál kevesebb pusztítóbb dolgot ismerek a párkapcsolatokban.

Nem azért, mert baj lenne a szükségletekkel, hanem azért, mert ha nem vállaljuk fel a szükségleteinket nyíltan, ha a másiktól várjuk, hogy kitalálja, hogy mire van szükségünk, akkor a társunkat egy lehetetlen feladat elé állítjuk.

És mi van, ha nem találja, sőt, azt sem tudja, hogy mi közben, a csendünkbe burkolózva mi miben vagyunk?

Akkor többnyire jön a sértettség, a csalódás, a vád, a harag. És a „te semmit nem tudsz jól csinálni” vádja.

Sok párkapcsolati konfliktus nem abból születik, hogy a felek ne szeretnék egymást, vagy rosszat akarnának egymásnak. Hanem mert egyik fél sem meri, vagy nem tudja egyenesen képviselni a szükségleteit. És sokszor mi magunk sem tudjuk, még saját magunknak sem megfogalmazni a szükségletünket.

Általában ilyenkor csak várunk, és elvárunk. Csendben, És csendben romboljuk a kapcsolatot, létrehozva a magunk kis magányos lövészárkát.

Felnőttként muszáj megértsük, hogy a társunk nem gondolatolvasó. És rá kell lássunk, hogy ennek a működésünknek van pszichológiai nyeresége.

Az a gyermeki állapot, amikor a szüleink sem ismerték fel, hogy mire van szükségünk, és nem tudták megadni nekünk a számunkra legfontosabb figyelmet, egy kényelmetlen, nehéz, ugyan akkor ismert állapottá vált. Megélhettük magunkat ebben szomorúnak, elhagyatottnak, mellőzöttnek. És maradhatunk felnőttként is áldozatok, és még az is ismerős, jó érzés, hogy legalább mi sajnáljuk magunkat.

Ezt az állapotot ismerjük, és bármilyen furcsa, ezt tartjuk biztonságosnak. Ez az az érzelmi, vagy lelki klíma, amit szeretnénk fenntartani, természetesen tudattalanul.

A sértettség szinte identitásunkká vált. „Engem nem szeretnek eléggé”. „Nekem mindig csalódnom kell”. „Én mindig is egyedül voltam, mindent egyedül kell megoldanom”.

Hogy lesz ebből lövészárok?

Az egyik fél kétségbeesetten vágyik valamire, de nem mondja ki. A másik próbál megfelelni, de nem tud, hiszen a ki nem mondott elvárásoknak nehéz megfelelni. És ekkor bekövetkezik az eltávolodás. Egyre kevésbé érezzük jól magunkat a kapcsolatban. Egyre több csalódás ér, és kialakul a párkapcsolati magány. Ennek lehet formája az állandó vita, de ölthet csendes, távolságban megnyilvánuló formát is.

Így vagy úgy, harcolunk. Állóháborúban, vagy aktív veszekedésekben. A kapcsolat már nem a találkozás és a kapcsolódás tere, hanem egy érzelmi csatatér, vagy érzelmi kiüresedés.

A legfájdalmasabb mégis az, hogy a konfliktus alatt ugyan az a vágy van, mint gyerekként. Szeretve lenni, látva lenni, figyelmet és elfogadást kapni.

A felnőtt kapcsolódás alapja az önazonos kommunikáció. Tudom mire van szükségem, képes vagyok felismerni, tudok róla kommunikálni és képes vagyok egyeztetni erről a másikkal.

Csak a nyílt kommunikáció ad lehetőséget a valósi kapcsolódásra. A társam nem ellenség, akit meg kell büntessek, hanem partner, akivel lehet együttműködni.

Persze néha könnyebb duzzogni, panaszkodni, indirekt módon kommunikálni, kritizálni.

Az intimitás azonban ott kezdődik, ahol be merjük vállalni a sérülékenységünket, ahol nem játszmázunk, hanem nyíltan beszélünk arról, hogy mit szeretnénk.

Ne keverjük össze a szeretetet, a gyermeki vágyakkal. A szeretet nem a gondolatolvasás képességét jelenti. Az érett kapcsolat nem rejtett tesztekből, vizsgahelyzetekből áll, hanem nyílt beszélgetésekből, és együttműködésből.

A pszichodráma ereje abban rejlik, hogy fel tudjuk fedezni, és le tudjuk leplezni magunk előtt a játszámáinkat. A csoporttagok nem csak a folyamatokban segítik egymást, hanem tükröt tartanak egymásnak, amelybe megláthatjuk a saját működésünket.

A most induló, kimondottan a párkapcsolati dinamikák, játszmák leleplezését célzó csoportunkon már csak 3 szabad hely van. Tudjuk, hogy nagy bátorság kell ahhoz, hogy merjünk szembenézni önmagunkkal, a felelősségünkkel, hogy mi magunk hogyan tartjuk fent a kapcsolatainkban (lehet ez nem csak párkapcsolat) a lövészárkokat. Sőt nem is biztos, hogy csak fenntartjuk, lehet mi magunk is nagy ásócsapásokkal élünk.

Figyelj csak! Ezen lehet változtatni! Kell hozzá bátorság? Igen! Kell hozzá idő, és energiabefektetés (idő, pénz)? Igen! Lehet, hogy kell szabadságot kivegyél rá? Igen! (bár kivettünk pár hétköznapot, pont azok miatt, akiknek a szabadságot nehezebb megoldani).

Figyelj csak! Szerinted megéri ezt a befektetést megcsinálni? Mi úgy hisszük IGEN! Mert mi magunk is megtettük. Jelentekezz induló pszichodráma csoportjainkba.