Ez egy 4 részes cikksorozatot hozok most nektek, melyben leírom az eddigi tapasztalataimat a parentifikációból való gyógyulás folyamatáról. Hétfőtől csütörtökig minden reggel meg fog jelenni a következő része ennek a cikksorozatnak.

Határok felismerése és meghúzása

Hosszú ideje figyelem azokat a csoporttagokat, klienseket, akik tudatosan dolgoznak a parentifikálódott részük gyógyításán. Bibók Bea, aki nagy szerencsénkre Ellopott gyermekkor című könyvében kifejti a parentifikáció jelenségét, két gyógyulási tételt mondott: határok húzása és öngondoskodás.

A határok húzása egy igen összetett folyamat. Szoktuk gondolni, hogy határokat húzni egy könnyű feladat, de valójában egy nehéz, és sok tudatosságot igénylő feladat megismerni, felismerni, hogy hol nem húzunk határt, és ahol kéne, azt hogyan tesszük meg. Szerintem, a határaink felismerése egy fókuszt, odafigyelést igénylő, hosszú, tudatos munka.

Először egészen apró kihívást igénylő pontokon tudjuk gyakorolni.

Meg kell-e most tegyem ezt?

Milyen motivációból tettem eddig?

Mi történik, ha most nem teszem meg?

Példa: beszélgetek egy barátnőmmel egy parkolóházban, ahol is jön egy külföldi rendszámú autó, és a sorompó nem nyílik ki. Tekintve, hogy a barátnőm több nyelvet is jól beszél, és nyilván parentifikált, már ugrik is, és segítségére siet a sofőrnek, segít felhívni a központi számot, tesz-vesz intézkedik. A sorompó végül kinyílik, a probléma megoldódott, megsajnáltuk a szegény külföldit, aki nem tudott kiigazodni a nagy magyar valóságban.

Végiggondoltuk együtt ezt a helyzetet:

Ha te lennél külföldön, neked segítene valaki?

Rászorulnál valóban egy ilyen fajta segítségre?

Te hogy oldanád meg segítség nélkül?

Egy életen át ott ragadnál a parkolóházban?

Valóban szükséges volt segíteni?

Mi motivált erre a segítségnyújtásra?

Valóban szüksége volt a férfinek a segítségedre, vagy csak te nagyítottad fel, hogy szegény ember, milyen nehéz helyzetbe került?

Legközelebb, ugyan ebben a parkolóban, ugyanezen a helyen beszélgetve, odagurul a sorompóhoz az autó, a sofőr túl messze állt meg, nem tudta a kártyát behelyezni a gépbe, és szerencsétlenkedett kb 1 percet.

Végignéztük együtt, rötyögtünk, hogy milyen büszke vagyok rá, hogy nem lép oda. Hogy túléli a helyzetet, Hogy kibírja a kínját, hogy a sofőr megoldja magának a helyzetet.

Már sok-sok ilyen, aprónak tűnő helyzetet mesélnek el a kliensek, és átérzem azt az új hitrendszert, ami bennük születik. Jé, ezt bizony lehet másképp.

Több kliensnél azonban eljön egy olyan pont, ahol egy olyan mértékű határhúzási helyzettel találja szemben magát, amely alapjában rendíti meg az eddig önmagáról alkotott teljes én-képet. Mi van, ha itt nem segítek? Ez már egy olyan helyzet, amiben ha nemet mondok, akkor nem tudom ki vagyok. Hiszen eddig a segítés, a megmentés, a parentifikáltság határozta meg az identitásunkat.

Amikor egy ilyen, a teljes identitásunkat megkérdőjelező helyzetet fedezünk fel, akkor ott kezdődik a határhúzás művészete, és úgy érzem elengedhetetlen a gyógyuláshoz.

Ancsa egy olyan kapcsolatban él, amelyben a párja rengeteget sértődik meg, a kommunikáció borzasztóan nehéz, a sértődésből pedig gyakran bántás történik. Közös nyaralásra készültek, amire Ancsának nem volt kedve így elmenni. A coaching ülésen végigvettük a lehetőségeket.

Vissza lehet-e lépni? (szokásos narratíva: nem, mert a jegy nem átíratható, nagy anyagi veszteség, hátha ez a nyaralás most mégis jó lesz, adjunk még esélyt, stb).

A szíved (a SZÍVED!) szerint mit döntenél most: elmennék nélküle, megkérném, hogy ne jöjjön, vagy menjen ő egyedül, és én nem megyek. (Lehet ilyet? Lehet így megbántani a másikat? Újra jön, hogy odavesszen a befizetett pénz?)

A szívünk szerinti döntést gyakran kezdjük el felülbírálni, és racionalizálni, miért nem lehet? Azért, mert azt akkor sem tartjuk az énképünk részének még akkor sem, ha a fejünk tudja, hogy az lenne a helyes döntés.

Tudom ez a téma sokakat megmozgathat, de azért hozom ezt a példát, mert ez Ancsának egy hatalmas felismerés volt: az identitásom, amit magamról gondolok (nem bánthatom meg, szegény, mi lesz vele?, nagy anyagi veszteség, nem fejezhetem mi a szükségletem) és a szívem szerinti vágy hatalmas távolságra vannak egymástól. Semmi kedve Bence sértődékenységével együtt nyaralni egy hétig, szívesen pihenne egyedül, igazából bárhol, akár itthon is.

Az ülésünk után Ancsa hazament, és elmondta Bencének a kételyeit. Bence, szokás szerint megsértődött, és maga döntött úgy, egy gyermeki állapotból, megsértődve, hogy akkor ő nem megy el. Ancsa pedig itt tudta magát választani, kimaradni a megmentő játszmából. Végül egyedül ment el a nyaralásra, és úgy érezte újjászületett, mert tudott egy olyan döntést hozni, abba beleállni, ami az ő érdekeit a legjobban szolgálta.