Korábbi posztomhoz (Miért érdemes kiegészíteni a családállítást személyiség szintű munkával? ) kapcsolódva, melyben azt fejtegettem, hogy miért szükséges a transzcendens munkákat személyiség szintű munkával aládúcolni, most megfordítom a kérdést, és arról fogok írni, hogy miért érdemes a személyiség szintű munkákat spirituális eszközökkel kiegészíteni.
Amiről írok, az a saját tapasztalataimból ered, hiszen spirituális eszközök tárháza nagyon széles, és mindenről nincs tapasztalatom. Amiről írni fogok mint spiritualitás, az számomra a keleti formákhoz kapcsolódó valamely meditációt jelenti.
A W7-hez kapcsolódó karmikus (előző életeket néző) munkákkal, azt tapasztaltam, hogy az emberek hajlamosak beleragadni, azonosulni a mások által látott, mondott tartalmakhoz, ami megnehezíti a továbblépést, és a fejlődést, hiszen a cél a nem azonosulás állapota. Az előző életeinket nem kell nézegetni, vagy szerelgetni, ha rá is látunk konkrétan, meg kell tanuljuk ott hagyni, nem azonosulni a feljövő történetekkel. Ugyanis amit látunk, vagy mondanak nekünk, az nem most van, dolgunk viszont a mostban van.
Találkoztam katarzis kereső spirituális eszközökkel, ahol többségében azt tapasztaltuk meg, hogy a katarzis bár hatalmas magasságokba tudott dobni, ott át lehetett élni valami csodát, valami nagyszerűt, de a hétköznapok szintjén ez lecsukódott, és általában nem volt fejlődés a személyiség szinten. Viszont fennáll a veszélye, hogy a katarzis élményét úgy vágyják vissza, mint egy drogot.
A spirituális munka, ahonnan én nézem, nem magas élmények kereséséről vagy információk (mit tettem az előző életemben?) megtalálásáról szól. Hosszú távon a megvilágosodás elérése a cél, de itt a jelenben, mivel a megvilágosodás értelmezhetetlen távolságra van, leginkább a tudat fejlődését szolgálja. Ehhez én azokat a meditációs praxisokat találtam a legmegfelelőbbnek, melyek célja a tiszta tudat elérése, és annak a mindennapokban történő átültetése.
Saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a személyiségi szintű munkával bizonyos területeken korlátokba ütköztem, és nem találtam a továbbfejlődés útját. 4 éve gyakorlom a zent rendszeresen, és azt tapasztaltam, hogy anélkül, hogy tudatos szinten dolgoztam volna, olyan elakadásaim fordultak át (“maguktól”), amikkel azelőtt nem dolgoztam tudatosan. “Maguktól”, írom, mert tudatos (kognitív) és regresszív munka nem volt a témákkal, mégis az élet az igazolta vissza, hogy sikerült megfejlődjem bizonyos félelmeimet.
Az egyik ilyen témám egyébként egy életfeladatom. Az önismereti utamat 23 évvel ezelőtt kineziológiával kezdtem és a veszteségtől való félelem volt az az érzelem, amit kiteszteltünk. Bármilyen témámhoz is nyúltam ez ott volt. Érthető módon, hiszen a transzgenerációs traumák mögött épp ez húzódott. Most ősszel, a lányom az osztályával elutazott Erdélybe, olyan formán, amit régen egészen biztosan végig szorongtam volna. Csupa olyan “veszélyes” dolog volt az utazásban, amik eddig simán bekapcsolták a transzgenerációs félelmeket (elmegy és nem jön vissza). És arra lettem figyelmes, hogy nincs bennem szorongás, nincs bennem rossz gondolat, csak nyugalom volt.
Én úgy nézek a személyiség szintű és spirituális munkákra, hogy az egyik alulról tolja, a másik felülről húzza a rendszerünket. Mindkettő segíti a másikat, és jó, ha nem egyedül kell az eszközöknek megküzdeni a tolással és a húzással.
Személyiség szinten nagyon fontos az esernyő nyelét megerősíteni (ezt a metaforát lásd korábbi posztom), hogy elbírja és jól tartsa az ernyőt, és ne ázzunk el, de ha az önismerettel nem csak a problémáink megoldása a célunk, hanem a tudatszintünk fejlődése, az azonosulások visszavonása, és a tiszta tudat elérése, akkor érdemes mind a személyiség, mind a transzcendens eszközökkel való munkát az életünk részévé tenni.
