Amikor párokkal dolgozom, sokszor kell, de egyébként szeretnek is a párok a konfliktusaikról beszélni. Sokat tematizáljuk, hogy hogyan kezeljék, oldják meg a konfliktusokat.

Azonban e mellett, én egy másik szemléletet is képviselek. Szeretem, ha két-három alkalom után már nem a konfliktusok vannak a fókuszban, hanem a megoldások, és ehhez szükséges egyeztetés. Nem azért, mert a konfliktusok nem léteznének, hanem mert többnyire nem vezet megoldásra.

A konfliktus abból fakad, hogy a felek egyszerre, egymást felülírva akarják az akaratukat, igazukat, szükségleteiket érvényesíteni. Ilyenkor azonban nem veszik figyelembe a másik felet.

Az egyeztetés ezzel szemben nem harc a másikkal, hanem egy találkozás, amikor teret adunk annak, hogy mindkét fél fontos, és ahol nem a másik ember akarata feletti győzelem a cél, hanem egy együttműködés, és az, hogy meglássuk és megértsük egymást.

Az egyeztetés első lépése az énképviselet. Ez azt jelenti, hogy felismerem a szükségleteimet, és vállalva, nyíltan kommunikálok róluk.

„Ez van bennem, ezt élem meg, erre lenne szükségem. „

A másik fontos lépés, hogy a saját szükségleteim és igényeim mellett meghallom a másikat is.

„Ő mit szeretne? Ő mit él meg? Számára mi a fontos?”

Az egyeztetés hozza létre a kapcsolatot. Nem csak beszélek, akarok, kérek, hanem figyelek is, hogy a társam miben van.

Az egyeztetés szerintem nem egy kompromisszum kényszer, hanem egy közös alkotás, ahol nem az a cél, hogy kevesebbet kapjunk, hanem, hogy megtaláljuk azt a megoldást, ami mindkettőnk számára vállalható, bírható, örömteli, és hosszú távon is működőképes.

Én azt tapasztaltam meg, hogy amikor ezt megtanulják a párok, akkor szükségtelenné válik a külső segítség.