Ez egy 4 részes cikksorozatot hozok most nektek, melyben leírom az eddigi tapasztalataimat a parentifikációból való gyógyulás folyamatáról.

A megmentő

A parentifikált emberekben a megmentő szerep túlfejlett. Amikor gyerekként azt tanuljuk meg, hogy a mások érzelmeiért, boldogságáért mi vagyunk a felelősek, akkor egy olyan mértékű felelősségvállalás alakul ki bennünk, amely messze meghaladja az érzelmi teherbírást. Ha egy gyerek nem lenne túlterhelve, hanem az életkorához mérten kellene felelősséget vállalnia, akkor fokozatosan nőne bele egy egészséges felelősségvállalásba.

Amikor túl korán terhelődünk túl, akkor is kialakul a felelősségvállalás, csak épp torz, túlzó, egészségtelen módon sajátítjuk el ezt a képességet, és túlterhelődünk benne. Ezt hívom én vadhajtásnak.

A gyógyulás abban rejlik, hogy visszatérünk a kis belső magunkhoz, meg kell tanuljuk fokozatosan lebontani a túlfejlett felelősségvállalás “tüneteit”, és minden helyzetben újra kell vizsgáljuk, hogy mi lenne az egészséges, az adekvát viselkedés.

Parentifikáció, avagy a családi rendszer gyógyítása

A családállítás szemlélete szerint a parentifikáció egy olyan mély családi dinamika, amely a felborult rend helyreállítására tett – bár tudattalan – kísérlet. Amikor a gyermek a szülő érzelmi támaszává válik, valójában a rendszer egyensúlyát próbálja visszaállítani ott, ahol valamilyen trauma, veszteség vagy teher megbontotta a természetes hierarchiát. Bert Hellinger tanítása szerint azonban a rend csak akkor tud helyreállni, ha mindenki a saját helyén áll. A gyógyulás ezért nem abban rejlik, hogy tovább visszük az őseink fájdalmát, hanem abban, hogy elengedjük azt, ami nem a miénk. Amikor visszalépünk a saját helyünkre – gyermeknek, testvérnek, felnőttnek –, akkor válunk képessé arra, hogy a saját életünket éljük, nem pedig a családi múlt megoldatlan történeteit ismételjük tovább.

A gyógyulás útja tehát annak a belső rendnek a helyreállítása, amelyben az érzéseink és a határaink a helyükre kerülnek. Amikor már nem a gyermeki megmentő, hanem a felnőtt önmagunk kapcsolódik másokhoz, akkor a szeretet többé nem a túlélés eszköze lesz, hanem teret biztosít a szabadságunknak. A szabadság felelősséggel jár, de ez egy adekvát mértékű és nem vadhajtásként kialakult túlzó felelősséget jelent.

A harag ekkor már nem rombol, hanem felszabadít, a fájdalom nem elsodor, hanem mélyebb önismerethez vezet.

A parentifikáltságból való gyógyulás valójában az énünk újrateremtését jelenti, mely során felnövünk, immár egy egészséges módon, és eljutunk oda, hogy mások megmentése helyett képesek vagyunk önmagunkat képviselni.