Ez egy 4 részes cikksorozatot hozok most nektek, melyben leírom az eddigi tapasztalataimat a parentifikációból való gyógyulás folyamatáról. Hétfőtől csütörtökig minden reggel meg fog jelenni a következő része ennek a cikksorozatnak.

A harag szerepe (kinek szól?)

A parentifikált felnőttek gyakran haragszanak a párjukra, mert úgy érzik túlterhelődnek a kapcsolatban, mert a pár nem tesz eleget.

Lili, 3 gyerek anyukája, a férje egy visszahúzódó, nem domináns férfi, aki azt tanulta otthon, hogy anya megmondja neki mit hogyan tegyen. Lili, aki parentifikált, és mindig másokért tesz, a 3 gyerek mellett kezdte felismerni, hogy milyen mértékben túlterhelt. Gyakran haragudott a férjére, aki “semmit nem csinált”. Ez a harag évekig vetült be a kapcsolatukba.

Egy nap Lili a virágládákat helyezte át a kertben. Azon gondolkodott, hogy szóljon-e az anyukájának, hogy nem ellopták őket, hanem ő rendezte át, mert az anyukájától azt várta, hogy azonnal a bajt lássa egy helyzetbe. Mivel Lili úgy élt eddig, hogy ne okozzon plusz aggodalmat a szüleinek, a virágládák átrendezése közben is ezen járt az esze.

És ebben a látszólag jelentéktelen helyzetben, hirtelen leesett neki a tantusz, hogy hogyan is parentifikálódott, és a dühe (egy része) valójában nem a férjének, hanem az szüleinek szólt, akik gyerekkorában nem látták, hogy milyen érzelmi terhelést tettek Lilire, tudattalanul.

Lili megértette, hogy a férje sem szándékosan terheli őt túl, lehet, hogy nem is teszi (valójában de, teszi, de nem olyan mértékben, mint ahogy Lili ezt projektálta rá). Lilinek sikerült a haragját megfogni a férje felé, tudatosítani, hogy a haragjának egy része projekció, nem a férjének szól, és el tudta kezdeni szavakkal, tudatosan, asszertíven kifejezni a szükségleteit.

Lili azt mondta, hogy ez egy hatalmas AHA élmény volt neki, ami hozzásegítette, hogy reálisan lássa magát, a férjét, és sikerült magában a parentifikált, túlterhelt, túlzott felelősséget vivő én-képet meglátni és meghaladni.