Amikor pszichodrámát vezetek, akkor három fontos dolgot tartok a szemem előtt, három fontos guide-om van:
Az egyik, hogy a legfontosabb számomra az ITT és MOST! Bármilyen nehézséghez vissza tudunk menni a múltban, és a pszichodráma dolga vissza is vinni. De mindez mit sem ér, ha nem teszek arra figyelmet, hogy az emberek életminősége az itt és most-ban változzon. Ebből a kulcsszó, hogy az életminőség, változzon, most.
A másik fontos vezetői minőség számomra, hogy amikor játékot vezetek, akkor arra figyelek, ami a protagonistában van. Persze mindig vannak elképzeléseim, hogy merre lenne érdemes fordulni, de nagy veszélyeket rejthetne magában, ha arra figyelnék, hogy én mit szeretnék megvalósítani a protagonistán. Egyrészt ez etikátlan, másrészt nem sokat segít.
Egy játék attól válik a fejlődés alapjává, hogy hagyom, hogy a protagonistából szülessen meg valami új. Persze az a dolgom, hogy ott legyek és ezt facilitáljam, de nem az, hogy én oldjam meg, én találjam ki az irányt vagy arra felé irányítsam a játékot, amerre az én megoldásom lenne.
Nagyon szeretem, hogy angolul a pszichodráma vezetőt facilitátornak hívják. Jól érződik a két szó közötti különbség, és nagyon fontos szerintem arra figyelni, hogy a vezető és irányító szerepet ne keverjük magunkban össze. A csoportot vezetem, meghatározok bizonyos kereteket, bizonyos döntéseket meghozok, de a játék az a protagonista terepe, ahol én segítek neki felfedezni az önmagában rejlő erőforrásokat, megoldásokat, új szerepeket. Minden, ami a protagonistából születik, az kincs, minden, amit én találok ki helyette, én adom oda neki, az manipuláció. Én megajánlhatok dolgokat, rámutathatok, de csak az a változás lesz mélyreható, amire ő maga rábólint, és ő maga engedi, hogy kifejlődjön. Nem szabad elvenni a protagonista erejét azzal, hogy infantilizálom és én „felnőttként” jobban tudom, hogy mit kell tennie!!
Van azonban egy eset, amikor fontosnak tartom, hogy intervenciót hajtsak végre, azaz, hogy közbelépjek. Ez az, amikor („szakszóval” élve) úgy látom, hogy mű-drámát játszunk. Amikor a protagonista, a saját biztonsági zónájában marad, esetleg előre kitalálta a játék menetét, vagy olyan illuzórikus célok felé akar menni, ami nem a valóság talaján áll. Ilyenkor szükséges óvatosan kérdezni, egyeztetni a protagonistával, mert szintén nem tartom etikusnak, hogy hamis illúziók gyártásban dolgozzunk. Talán megbújik egy ilyen helyzet mögött egy olyan nehézség, amire nehéz odanézni, amihez bátorság kell konfrontálódni.
Most egy olyan mondatot fogok leírni, amit lehet, hogy van aki nagyképűnek fog gondolni, de szerintem fontos, hogy ma már ki merem mondani: attól vagyok nagyon jó pszichodráma vezető, hogy folyamatosan fejlődök. Önmagamon belül, és szakmailag is. A diplomám megszerzésével én ugyan úgy járok csoportra, workshopokra, mint korábban, amikor még csak nem is tanultam ezt a szakmát. És persze fejlődök önmagamon belül, hogy minél tisztábban lássam és ismerjem fel a helyzeteket a pszichodrámában is, és persze az életemben is.
Ha ezt abbahagynám, mindenképp szóljatok rám, mert akkor kell nyugdíjba vonuljak. De addig még itt vagyok, és töretlenül fejlődök, változok, és teszek azért, hogy minél több emberhez eljusson az, hogy miért fontos, és mit ad a pszichodráma!!
