Ezt a kifejezést Marjai Kamilla és Tóth András Vízből katicát című könyvében olvastam, és igen találónak gondolom.

Mostanában sokat dolgozom alkohol vagy más függőséggel élő emberek hozzátartozóival. Azt tapasztaltam, hogy a függő ember társa legtöbbször önmagát háttérbe szorítja, sok esetben teljesen feladva él a kapcsolatban. Hangulatát, a kapcsolatban vagy a saját életében való jóllétét a függő társ lélekállapotától vagy a szerhasználat aktuális mértékétől teszi függővé.

Az együttfüggő társ szintén menekül, a függő társával való konfrontáció elől, az elől, hogy társát szembesítse saját felelősségével és ráhagyja azt.

Számos szakirodalom szól arról, hogy milyen családi dinamikák, megmentői szerepek vezetnek az együttfüggéshez.

Amiről ritkábban esik szó, az az, hogy egy függő társának feladata, hogy megtalálja azokat a módokat, eszközöket, amivel meg tudja magának adni azt amire szüksége van. Megtalálja (újra, vagy életében először) saját autonómiáját, meg tudja húzni saját határait, szét tudja választani a saját felelősségét a függő társától. Az együttfüggő feladata, hogy életének saját főszereplőjévé váljon, letegye a megmentő szerepet.

A kérdés az, hogyan? Minden együttfüggőnek fel kell ismernie, hogy egyedül nem megy. Segítség nélkül ebből a játszmakörből nem, vagy csak nagyon nehezen lehet kijutni.

Sok tapasztalatom gyűlt már össze arról, hogy a pszichodráma az egyik leghatékonyabb módszer erre. Egy hosszútávú csoport megtartó ereje, az elfogadás, amit egymásnak tudunk adni a csoportokon, és maga a pszichodráma személyiségi erőt fejlesztő hatása hatalmas segítség.