A minap megkérdezték tőlem, hogy lehet-e egzisztencialista témával pszichodrámázni?

A válaszom az volt, hogy naná. Nem csak a pszichodráma szereti ezt a témát, hanem én magam is. Már csak azért is, mert fontossága ellenére, ritkán kerül ez a téma színpadra, vezetni egy ilyen játékot nem rutin feladat, kreativitást és nagy fokú ráhangolódást kíván.

Kezdjük akkor ott, hogy mit is jelent az egzisztencializmus?

Előbb utóbb minden ember életében megjelennek olyan témák, amelyek túlmutatnak a hétköznapi problémákon. Sokszor egy nagyobb válság, kiégés vagy normatív krízis (pl: életközepi válság során jönnek elő ezek a kérdések:

– Mi értelme van annak, amit csinálok?
– Mi értelme van az életemnek?
– Félek a haláltól?
– Miért érzem magam magányosnak?

Míg egy párkapcsolati probléma gyorsan felszínre tud kerülni egy pszichodráma csoportban, addig ezek a mélyebb, egzisztencialista kérdések sokszor a felszín alatt működnek, és lehet hosszabb ideig más problémák nyelvén fejeződnek ki.

Az egzisztencializmus nem egy filozófiai irányzat, sokkal inkább egy emberkép. Középpontjában az a gondolat áll, hogy az ember nem előre meghatározott lény, hanem folyamatosan választ, alakítja önmagát és felelősséget visel az életéért.

A pszichoterápiában Irvin D. Yalom munkássága hozta közelebb ezeket a kérdéseket. Yalom szerint az emberi szenvedés mélyén gyakran négy alapvető egzisztenciális kérdés húzódik:

– a halál ténye
– a szabadság és felelősség
– az izoláció
– az értelem keresése.

Ezek nem személyiségi problémák, nem patológiák, hanem olyan alapvetései az emberi létnek, amivel újra és újra szembesülünk, csak szerintem, az életkor előrehaladtával mindig ezen kérdések egy másik arcával ismerkedünk meg.

Ezek a kérdések megjelenhetnek fiatal felnőttkorban, a pályaválasztás során, az identitás kialakulásában, amikor leginkább azt kérdezzük, hogy milyen életet akarunk élni. Először tapasztalják meg a fiatalok a szabadság súlyát, és döntéseik következményei is egyre világosabbá válnak.

A középkorunk idején talán még erősebben jelennek meg az egzisztenciális témák. A korábban stabilnak hitt szerepek (karrier, házasság, szülőség), hitrendszerek, már nem feltétlenül adnak kielégítő érzést. Megjelenhet az érzése, hogy sok mindent elértünk, de valami mégis hiányzik.

– Ennyi lenne az egész?
– Tényleg ezt az életet választottam?
– Ki vagyok én, ha nem az eddigi szerepeim?

Erre az időszakra erősen jellemzőek a veszteségek, találkozunk betegséggel, halállal, a gyerekek kirepülésével.

Az idős korban a testi változások, a kapcsolatok beszűkülése, az elmúlás közelsége aktiválhatja az egzisztenciális kérdéseket, szorongásokat.

A pszichodráma egy nagyon konkrét műfaj, az egzisztenciális kérdések azonban elvont, absztrakt dolgok. Ritkán hallok olyat, hogy ma a halálfélelmemet vagy az élet értelmetlenségét szeretném a színpadon megjeleníteni.

A halál ténye nem szüntethető meg, a szabadság és felelősség terhe nem kerülhető ki, az izoláció ténye időről időre megjelenik.

Ezekben a pszichodráma célja nem a probléma feloldása, megszüntetése, hanem hogy megtaláljuk magunkban, hogy hogyan tudunk ezekkel a minden embert érintő kérdésekkel mi, önmagunkon belül békébe kerülni.

A pszichodrámában ilyenkor (is) egy olyan teret biztosítunk, ahol az ember közelebb tud kerülni a saját élményeihez, belső konfliktusaihoz és valódi szükségleteihez, ezen keresztül pedig egy hitelesebb énhez. Mint mindig, a pszichodrámában ebben a témában is a kapcsolódáson, élményeken keresztül közelítünk