Ha egy pszichodrámában jártas embert megkérdezünk, hogy mi az első szó ami eszébe jut a
drámáról, tuti azt fogja mondani, hogy szerepcsere.
A szerepcseréről: nincs pszichodráma játék szerepcsere nélkül. És ez a szó egyben a
leggyakrabban használt vezetői instrukció.
Mit is jelent a szerepcsere és miért használjuk a pszichodrámában?
Korábbi posztomban (Mi a különbség a pszichodráma és a családállítás között?) írtam arról,
hogy a pszichodrámában a protagonista (akinek a témájával foglalkozik a csoport egy
pszichodrámajáték keretében) az aki minden szerepbe beleáll, és minden mondat, érzelem,
akció belőle ered az adott szerepben. A vezető akkor mondja ki a bűvös szerepcsere szót,
amikor azt szeretné, hogy a protagonista beleálljon egy másik szerepbe, és helyet cseréljen a
segéd-énjével.
Mit is jelent ez? Vegyünk egy példát.
A protagonista játék célja, hogy a csoporttagunk rendezze a kapcsolatát az anyjával, mert
nagyon belefolyik az életébe (ez természetesen nem a valódi anyjával való találkozást jelenti,
hanem a benne élő anyai lenyomattal. Egy belső világban való rendeződésre hívjuk, és az,
hogy az esetleg még élő anyukájával adódik-e lehetőség rendezni a kapcsolatát, nem tudjuk és
akarjuk garantálni, de sokszor elindulhat a való életben is egy rendeződés. De természetesen a
pszichodráma színpadán egy már meghalt anyával is találkozhat a főszereplő).
Nos tehát, a protagonista megkeresi a helyét a színpadon, majd kiválasztja a csoporttagok
közül, hogy ki képviselje az anyját. Ez a csoporttag az antagonista. A protagonistánk
megszólítja az anyját, kifejeződik felé, majd a vezető kimondja a szerepcsere szót. Ekkor a két
ember helyet cserél, és a protagonista belép az anyja szerepében, meghallgatja az
antagonistától amit ő maga mondott, majd az anya szerepből reagál rá. Többnyire ilyenkor
elsőre a valós életben elhangzott, vagy valószínűsíthetően elhangzó mondatok lesznek a
reakciók, majd elkezd fejlődni a játék. A szerepcserék hatására új mondatok, új megoldások
születnek, fontos, hogy ezek a protagonistából fejlődjenek ki, de előfordul, hogy a vezető egy-
egy mondatot (úgynevezett belső hangot) ajánl meg, amit, elfogadhat a protagonista, és
belsővé teheti. A szerepcserék addig folytatódnak, míg valami új meg nem tud születni a
protagonistából, és például képes lesz határt húzni a rátelepőd anyjának.
A biztonságos mintha térben következmények nélkül felpróbálhatók az új mondatok, akciók
érzelmek (pl a düh) és aztán a való életbe egy (asszertív) határhúzássá tudnak fejlődni.
Nemrég vezettem a pszichodrámát, amelyben a protagonista azt jelenített meg, hogy egy
csónakban ül, a vad víz dobálja a csónakot, ő tehetetlenül éli át, hogy nincs evezője.
Megkértem, hogy válassza ki a nem létező evezőjét, majd beleállva a nem létező evező
szerepbe, ráfeküdt önmaga (itt az antagonista) ölébe. Az evező szerepből derült ki, hogy igenis
van evezője, csak nem tud róla, és nem tudja hogyan kell használni. Nagyon értékes felismerés
volt a számára, egy új percepciót kapott az életéről.
Egy másik pszichodrámában egy csoporttag az emberekkel való távolságtartó kapcsolatát
jelenített meg. Amikor az érzéseit kerestük, beleállva az érzései szerepbe, egy fal mögé a
sarokba tette magát. Majd ebben a szerepben önmaga felé nézve a fal mögül egyszer csak
megszólította önmagát, és többször hangosan szólította nevén magát (aki itt az antagonista
volt). Szerepcsere után beleállva ismét önmaga szerepébe nagyon mély érzelmek öntötték el,
ahogy a fal mögül a saját nevén szólította többször az érzelmeket megjelenítő antagonista.

Végtelenségig tudnék még példákat hozni, hogy milyen erős áttörések tudnak születni abból,
hogy valaki a belső világát megjeleníti a színpadon és beleáll egy másik perspektívába. Segít a
szerepcsere akkor, ha a protagonistából hiányzik az átlátás, a beleérzés a másik helyzetébe, ha
nem tud kiszabadulni a megszokott védelmi mechanizmusából, ha több információt szeretnék
szerezni.
Szintén korábbi, a ken wilberi tudatszintekről szóló posztomban lehetett olvasni arról, hogy a
másik emberrel való szerepcsere a 4. tudatszinten (kisiskolás kor) alakul ki. Mi azonban
dolgozunk olyan mély regressziókkal is, amikor a protagonista már nem képes szerepcserére.
Ilyen például egy magzati regresszió, amikor már olyan mély, csendes helyre jutott a
protagonista, hogy szerepcserét csinálni lehetetlenség. Ilyenkor használjuk azokat a finom és
lassú mozgásokat, amiket a testorientált technikákból tanultunk, hogy valóban ott kisérjük a
protagonistát, ahol ő jár. Ezt is jelenti az integrál szemlélet.