A surplus reality és a “mintha tér”
Két nagyon fontos pszichodrámás kifejezést szeretnék körbejárni ebben a posztban.
A surplus reality, vagy realitás többlet (mondják többlet realitásnak is) a pszichodráma egyik fontos
hatótényezője. Azáltal, hogy a protagonista externalizálja, színpadra teszi a belső tartalmait, létrejön az
(élmény)többlet realitás, ami mind a vezető számára, mind a protagonista számára új dimenziókat nyit
meg.
A mintha tér a pszichodrámának egy érdekes kifejezése számoma, mert nekem ambivalens érzéseim
vannak vele, kicsit szubjektív lesz ez a bekezdés.
Magát a pszichodramatikus színpadot nevezik mintha térnek, ahol a protagonista a valóságból hozott
szerepeinek belső, szubjektív megélését, leképeződését mutatja be, és azon belül hoz létre valami újat.
Na és pont ez az, amiért számomra ez nem “mintha”. Értem, hogy azt szeretnék kifejezni ezzel a szóval,
hogy nem a fizikai valóságban, hanem egy mesterségesen létrehozott térben történik a játék, de ami
történik, az számomra nagyon nem mintha, hanem nagyon is komoly és nagyon is valóság. Sokszor
hallom vezetőktől, hogy azt mondják, itt a mintha térben bátran megteheted, megmondhatod pl a
főnöködnek, hogy felmondasz. Amikor ez a bátorság megszületik a protagonistában, életében először
megtesz valamit, ami egy teljesen új szerep kialakulását hozza, akkor nem szeretem a mintha szót a
közelébe sem hozni, hiszen azt szeretném, ha ez benne úgy tudatosulna, hogy ez igenis az ő nagyon
komoly belső valósága, és ha itt (én inkább így hívom, biztonságos térben) meg tudja csinálni, akkor ez
már benne képességgé válik, és a csoport terén kívül is képes változásokat eszközölni.
Erről a kifejezésről amúgy sokat szoktam szakmázni, “vitázni” a kollégáimmal, és nem mindig értünk
egyet, és ezt teljesen rendben van. Ez a kifejezés azon kevés dolog közé tartozik a pszichodrámában,
amit én szeretek megcsellendzselni
Visszatérve a többlet realitás fogalmához, szeretnék a gyakorlatomból példát hozni, és csak úgy tolulnak
a drámás emlékeim, így csak párat sorolok fel.
Sokszor vezettem gyász drámát, ahol a protagonista nem tudott elbúcsúzni valakitől, vagy elakadt a
gyász folyamatában, és játéka egy utolsó találkozásról szól. Ha gyerekként érte a veszteség, és nem
lehetett ott a temetésen, sokat segít a temetés lejátszása, vagy felnőttként egy gyertyás szertartás, és a
gyászolt elkísérése a fénybe.
Azt is gyakran tapasztalom, hogy a protagonista nagyon ki van fáradva. Ez általában nem fizikai
fáradtság, hanem egy lelki kimerültség, vagy korai töltetlenség. Az emberek elképesztő erőket képesek
az életükben megmozgatni, munka teremtés terén, és amikor belekerül mélyen a játékába, egyszer csak
kimondja, hogy végtelenül fáradt. Ilyenkor sokszor arra bátorítom a protagonistát, hogy szervezze meg
magának a csoporttagok segítségével a pihenést. Legtöbbször a csoporttól érintést, megtartást kérnek,
és hagyjuk, hogy akár 10-15 percig is pihenjen, akár aludjon. Mindig nagy töltődésről számolnak be
ilyenkor.
Még néhány példa a közelmúltból a végtelen lehetőségek közül a többletrealitásra, amikor egy
szomatizálódott betegséggel, a halállal, az istennel, a belső supermannal vagy a meg nem született
gyerekkel, vagy a zöldséges kertben növekvő zöldségekkel játszanak.
Ezek a megélések erősítik a protagonistában a kreativitást és a spontaneitást, amiről már jó sokat írtam
ezen az oldalon.
