Szerintem minden transzgenerációs hatás a személyiségben jelenik meg. Néha azzal a jelenséggel találkozom, hogy az emberek azt hiszik, hogy a transzgenerációs minták valamiféle misztikus jelenségek. Valójában azonban nagyon is hétköznapi módon jelennek meg a gondolatainkban, érzelmeinkben, döntéseinkben, konfliktusra való reakcióinkban, a kapcsolatainkban.

Amikor azt érezzük, hogy valahol elakadtunk.

A családok generációkon át nem csak a családi történeteket és értékeket adják tovább, hanem olyan stratégiákat is, ami a túlélésüket szolgálta.

Mondok néhány példát, amikkel a közelmúltban találkoztam.

Egy csoporttagunk a pénzzel állt hadilábon. A játék előtti interjúban feltűnt, hogy mennyi negatív hiedelme van a pénzzel kapcsolatban, így feltettük (azaz a csoporttagok segítségével megjelenítettük) az összes olyan negatív hangot, ami a pénzzel kapcsolatos hitrendszere. Jól érezhetően ezek a mondatok a családból jövő hitrendszeri gondolatok voltak a pénzzel a kapcsolatban. A játék abba az irányba fordult, hogy ki tudja magából (szó szerint) tolni ezeket a hangokat, amik korlátozóan befolyásolták őt. Változott is a pénzzel való kapcsolata ez után.

Nemrég egy csoporttag arról beszélt, hogy nem szabad haragudnia, de ezért bántja magát, tehát a harag önmaga ellen fordult.
Megkértem, hogy válassza ki (a csoportból) azt, akitől ezt tanulta, anélkül, hogy amúgy tudatosan gondolna bárkire. Ahogy a térbe beállította a képviselőt, rögtön mondta, hogy ő az anyja, de sokan állnak mögötte. Megkértem a csoportot, hogy álljon fel mindenki az anya a mögé.
A kép olyan erős volt, hogy meg tudta érteni, hogy a harag elrejtése valamiért a család túlélését szolgálta, és ezt a stratégiát generációk óta mindenki csinálja.

Egy családállítás során persze lehet, hogy kiderülne a történet, hogy ez honnan indult, ebben ez esetben ez a rövid pillanatkép arra biztosan elég volt, hogy megértse a csoporttag, hogy nem érdemes magát bántsa, amiatt, hogy nem tud haragudni.
A pszichodrámában arra törekszünk, hogy a tudat ismerje fel, hogy mi van és ebből keressen olyan belső erőforrást, amivel másképp lehet cselekedni, viselkedni.

Amikor megkérdezem a csoporttagot, hogy mióta gondolja az adott korlátozó hiedelmet, és azt mondja, hogy mindig is így gondolta, akkor szoktam gyanakodni, hogy a minta a transzgenerációból jön. És akkor is, amikor nem találunk közvetlen kapcsolatot a gyerekkori traumák és a hitrendszeri gondolat között.

Néha van olyan érzésem, hogy egy kliens érzésé (pl a szorongás) olyan mértékű, ami túlmutat egy ember érzelmi kapacitásán.

Írok néhány tipikus hitrendszeri mondatot, bár ezek tárháza végtelen:

– A nő dolga az alkalmazkodás.
– Minden férfi erőszakos.
– A pénzért meg kell szenvedni!
– Nem szabad pihenni!
– Ne emelkedj ki!
– Gyereket vállalni veszélyes.
– A munkába bele kell halni.

A transzgenerációs munka segít a felismerésben, de önmagában ez nem mindig elég. Az, hogy látom miért félek például egy konfliktustól egy nagyon jó irány, de képesnek kell lennem olyan szerepeket kialakítani, amivel tudok határt húzni, elhiszem, hogy van jogom nemet mondani stb.

Tehát a személyiség fejlődésére is szüksége van. Szükségünk van bátorságra, önismeretre, érzelemszabályozásra, új készségek kialakítására, és sok sok gyakorlásra.

Ezért a transzgenerációs pszichodráma segít a családi minták felismerése mellett abban is, hogy új szerepeket dolgozzunk ki, merjünk új válaszokat adni, amik már nem a múlt túlélés szabályai szerint alakulnak, hanem a saját, szabad döntésünk alapján.

A cél nem az örökségünk megtagadása, hanem, hogy megértsük, hogy ami egykor a családot segítette, az ma már lehet korlátozó, és jogunk van eldönteni melyik mintát visszük tovább, és melyik az, amit ideje elengedni.