Ez a mondat alapvetően a családállításból származik, de szívesen emelek be a pszichodrámába a családállításból hozott oldó mondatokat, ahol adaptív, mert nagyon mélyen hatnak.

Megfigyeltem, hogy bizonyos témák szinte egy időben jelennek meg a különböző csoportokon vagy egyéni üléseken. Mostanában ez a mondat és mögöttes tartalma dugja fel a fejét szinkronban számos kliensnél és csoportban.

Ezért gondoltam, hogy most Morenótól egy kicsit Hellingerre kacsintok ebben a posztban.
Családállításon sokszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy az állító vonakodik elfogadni az életet és a boldogságot, valami megakadályozza abban, hogy a saját életét élje. Ennek tünete sokféle lehet, amikkel mostanában találkoztam például betegség, alulmotiváltság, energiátlanság, a párkapcsolat kerülése vagy attól való félelem, önszabotázs, szorongás.

Az élet elfogadását Hellinger szerint a lelkiismeret akadályozza, amikor másért akarunk szenvedni, bűnösnek érezzük magunkat, ha nekünk könnyebb (lenne) a lét, mint az őseinknek, tesszük ezt akkor is tudattalanul, ha az ősnek ez semmilyen könnyebbséget vagy segítséget nem jelent.
Az adás és elfogadás törvénye mindig felülről lefelé, a nagytól a kicsi felé történik. A szülő adja az életet a gyerek pedig elfogadja. Amikor megszületünk, elfogadjuk ezt az ajándékot. A szülő mindent odaad amit tud, ami neki volt, jót is és rosszat is. Fontos megérteni, hogy amit a szülő nem adott oda, az neki sem volt meg, amit nem adott meg azt azért nem tette, mert ő sem rendelkezett többel, ő sem kapott többet.

Meg kell jegyezzem, hogy sokaktól hallom, hogy nem haragudhat a szüleire, mert nekik is nehéz sorsuk volt. Ez igaz, és egy felnőtt ablakból nézve ez így is van. Tudatosítani kell, hogy a szülők nem elvettek tőlünk, hanem pont azt és annyit adtak, amivel ők is rendelkeztek. Ez igaz, ha az egyén fejlődését “csak” a család energetikai szempontból vizsgáljuk.
Integrál szemléletben azonban nem feledkezhetünk meg a személyiségről, azaz arról a gyerekről, aki elszenvedte a hiányokat, és aki ebben sérült. Míg a felnőtt tudja, hogy nem kaphatott többet, és képes megbocsátani, addig a belső gyerek haragszik, hisz többre, másra, jobbra vágyott volna.

Mivel mindkét szint egyszerre igaz, fontosnak látjuk az integrál szemléletű munkában, hogy helyet kapjon a gyerek fájdalma, dühe is a szülei felé, és majd ezeken az érzéseken átdolgozva magát tud igazán hitelesen eljutni a köszöntehez, elfogadáshoz a szülei felé.

Az, hogy elfogadom az életet azon az áron, ahogy kaptam, pontosan ennek az integrált átdolgozásnak az eredménye. Amikor már nem várok többet, mint amit kaptam, sem a szüleimtől, sem az őseimtől. Tudatosítom, hogy minden ősöm olyan élete kellett ahhoz, hogy én ma itt legyek, amilyen élete, sorsa volt. Ha bármi másképp alakult volna, talán én ma nem lennék itt. Az őseim szenvedését megváltani, megbánni, meggyógyítani én magam nem tudom, amit tehetek, hogy tisztelettel elfogadom és megköszönöm, hogy kaptam az életet.
A köszönet azt jelenti, hogy örömmel és szeretettel fogadom el, amit kaptam és igyekszem jóra fordítani, megengedni magamnak, hogy élhessek, hogy egy kicsit könnyebb lehessen nekem, mint az őseimnek volt.