Most egy olyan posztot fogok írni, ami sokkal inkább a személyes tapasztalataimról, mint a pszichodráma szakmai, elméleti hátteréről szól. Szeretek, és szeretnék abból is kifejeződni, hogy mi az amit pszichodráma vezetőként átélek, mik járnak a fejemben, honnan közelítek, mi a hitvallásom.
Erről már sokszor írtam, hogy önismereti kísérőként azt tartom a legfontosabb célomnak, hogy a hozzám járókat abban segítsem, hogy megtalálják az erejüket, hogy felismerjék, hogy hogyan tudnak visszakapcsolódni az erőforrásaikhoz, hogy az életükben tudjanak kompetens felnőttként megnyilvánulni, minél több adekvát szerepet tudjanak kidolgozni magukban.
Amikor pszichodrámát vezetek két dolgot figyelek nagyon. Az egyik, hogy mi az út, amit a protagonista jól ismer, bejárta már ezerszer, és bár nem jó neki, mégis biztonságos keretként viszonyul hozzá. Fontos, hogy ez a belső élmény megjelenjen a színpadon, de aztán ha lehet nem szoktam sokat időzni ennek a vágánynak az újra bejárásán, hanem azt kezdem el figyelni, hogy mikor mond olyat a protagonista ami felcsillantja a reményt arra, hogy felfedezzünk egy új bejáratot hozzá.
Einstein mondta, hogy egy problémát nem lehet megoldani ugyanazon a módon, ahogy azt létrehoztuk.
Nemrég egy pszichodráma játékban egy férfi a belső, magányos világát jelenítette meg, amiben megállt az idő. Közben megjelent egy része, ami a magányos burkon kívül, valahol a sarokban állt. Hatalmas távolság volt a két része között, középen egy üres babzsák kupaccal, ami a színpad központi helyén volt, mégis üresség volt benne. A dráma lassan, nagyon nehéz térben zajlott, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy bármi változást érjünk el. Türelmesen kerestem azt a bizonyos másik ablakot, hátha megjelenik, de éreztem, hogy a protagonistának nincs elég ereje ahhoz, hogy hozzáférjen a spontaneitásához, és újat hozzon létre. Épp azon gondolkodtam, hogy elindulok vele egy csoport töltő folyamatba, ahol a csoporttagok érintik, tartják meg, hogy a lemerült akkumulátorát töltsük, amikor is megszólalt, hogy igazából kíváncsi arra, hogy mi van kint a burkon kívül. Kiválasztottuk ezt a kíváncsi részét, és ebből a szerepből fel tudott állni, el tudott indulni, ki a burokból, és (persze még egy hosszabb folyamat után) beljebb tudta hozni a sarokban álló részét, végül a színpad közepén korábban megépített üres halomba érkezett meg a színpadon megjelenített részeivel, és egy ölelésben töltődött velük.
Lehet, hogy ez az integrált kép még csak egy előkép a lelkében, mégis egy táplálék és iránytű arra, hogy merre fele fog haladni.
Sokszor indul pszichodráma játék olyan hétköznapi helyzetből, amikor a protagonista egy olyan beszélgetést jelenít meg valakivel, ami egy parttalan vitához hasonlít. Az életben is és a dráma színpadán is láthatjuk, hogy sehova nem jut a beszélgetés. Miért? Mert egy megszokott (játszma) vágányon vannak, ismétlik ezt az életben is, nincs meg a megfelelő eszközrendszer, hogy valami újat hozzon létre. Ráadásul, ego nyereség is lehet benne, hiszen, “milyen jó nekem” benne maradni a jól ismert, tehetetlen, engem nem ért meg senki szerepben.
Nemrég egy játékban egy nagyon okos férfi drámájában, remek szófordulatokkal, intelligens érvelésekkel nem jutottunk sehova 
Azért nem mert az érzelem/kognició/akció (a pszichodráma alappillérei) egyensúlya felborult. Okossággal, érzelmek és cselekvés nélkül a meggyőzés mentén próbálkozott a protagonista, az amúgy érzelmekkel telített feleségével szemben. Annak a lehetőségét kerestem, hogy van-e ablak a protagonistán az érzelmekhez. Ehhez pedig a testét hívtam segítségül. Megjelenítettük azt, hogy mit okoz a testében ez a párbeszéd. A testen keresztül már könnyen el tudtunk jutni a tehetetlenségéhez, és ezen keresztül végül a dühéhez, amit jól át is tudott élni a színpadon. Így a kognició át tudott billeni érzelemmé majd akcióvá.
A pszichodráma hatásmechanizmusa ez, új mintákat, új érzelmeket, új cselekvéseket, vagy ha épp az hiányzott, új gondolatokat találjon magában a protagonista.
Ami persze nagyon fontos, hogy vezetőként nem én mondom meg, hogy mit kéne tegyen, csak ahhoz segítem és arra figyelek, hogy megnyílik -e egy új út amit bejárhatunk. Mint az első példában, ahol a protagonista maga hozza be a kíváncsiságát, amire aztán vezetőként lehetett támaszkodni.
Gondolhatnánk, hogy a következő csoportalkalmakra úgy jönnek a csoporttagok, hogy minden megváltozott az életükben, Ez azért nem így van, vagy legalábbis ritka, hogy egyik alkalomról a másikra hirtelen történjen valami új az életben, de azt tapasztalom, hogy egy egy éves folyamat alatt nagy változások mennek végbe.
A legnagyobb nyereség mégis az, hogy megismerik a csoporttagok a működésüket, erőt gyűjtenek a csoport megtartó erejéből, tudatosan látják meg magukat és megtalálják az erejüket, hogy már majd csoport nélkül irányítsák megfelelően az életüket.
