A történelem nagy tragédiái nem érnek véget a háborúk lezárultával vagy az igazságszolgáltatás ítéleteivel. A kollektív traumák, különösen a második világháború és a holokauszt, generációkon átívelő nyomot hagynak az egyének identitásán, kapcsolataikon és lelki egészségén, anélkül, hogy tudná, hogy a családi traumák okozta terhek kiegyenlítésén “dolgozna”.

Miközben a holokauszt túlélőinek gyermekeiről és unokáiról többet tudunk, kevesebb figyelem irányul azokra, akik a tettesek leszármazottjaiként nőnek fel. Hogyan öröklődik a trauma, ha az ősök nem elszenvedői, hanem elkövetői voltak?

A transzgenerációs trauma azt jelenti, hogy a felmenők által átélt szélsőséges traumatikus élmények nyomai a következő generációkban is megjelennek valamilyen formában, akkor is, ha azok már nem éltek át hasonló borzalmakat.

Ezek a hatások sokszor nem tudatos módon öröklődnek: elhallgatott történetek, érzelmi elérhetetlenség, szorongás, túlélési mechanizmusok formájában.

A traumák akkor hatnak, ha a család nem tudta feldolgozni azokat, és felborult az az egyensúly a családi rendszerben, amit Hellinger Rendnek nevezett el. A Rend része az odatartozás joga, a hely törvénye és az adok-kapok egyensúlya.

(itt írok részletesebben erről: https://www.facebook.com/photo/?fbid=292149833868911&set=pb.100092216899133.-2207520000)

A holokauszt túlélőinek gyermekei gyakran nehezen értelmezték szüleik viselkedését: az érzelmi távolságtartást, a félelem-vezérelt döntéseket, a mindennapi létre is kiterjedő kontrollt. A második generáció sokszor „a némaság gyermekei” voltak: a szülők nem beszéltek a múlt borzalmairól, de azok mégis belengtek minden családi történetet. Szorongás, bűntudat, poszttraumás tünetek, identitásproblémák jelentkezhetnek olyanoknál is, akik maguk sosem éltek át üldöztetést.

Számos kutatás igazolja, hogy a holokauszt-túlélők utódai között gyakoribbak az érzelmi nehézségek, ugyanakkor sokan közülük rendkívül erős igazságérzettel, túlélési stratégiákkal, társadalmi érzékenységgel rendelkeznek. A trauma tehát nemcsak sebeket, de belső erőforrásokat is továbbörökíthet.

Kevesebbet tudunk arról, hogyan élik meg a történelmet azok, akik felmenői a náci rendszer kiszolgálói, végrehajtói vagy irányítói voltak.

A hallgatás itt is gyakori: sokan csak felnőttként, véletlenszerű információk alapján szembesülnek azzal, mit tett a nagyapa vagy dédnagyapa a háború alatt.

A tettesek utódai identitáskríziseken mennek keresztül. Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy egy közeli hozzátartozó részese volt a borzalmaknak? Egyesek teljesen elhatárolódnak, mások elmélyülten kutatják a családi múltat, hogy megértsék és feldolgozzák annak következményeit.

Bár a két örökség – áldozatoké és elkövetőké – gyökeresen eltér, közös bennük a hallgatás, a szégyen, a trauma feldolgozatlansága.

A túlélők gyermekeit a veszteség és a fájdalom érintette meg, míg a tettesek utódainál a bűn feldolgozása, az erkölcsi felelősség kérdése kerül előtérbe.

Van olyan kliensem, akinek a gyerekvállalás nehézsége mögé nézve találtuk meg a holokauszt traumáit. Pontosan annyi vetélése volt, ahány tagját vesztette el a család. Úgy mesélte le, hogy minden egyes vetélésbe belehalt, most már úgy fogalmazza, hogy minden családtagjáért meg kellett egyszer halnia.

Dolgozom egy férfivel, aki nem tud az élete egyetlen területén sem igazán kibontakozni. Egyedül él, anyagi gondokkal küzd, és mindenhonnan kirekesztve érzi magát. Egy állítás során értette meg, hogy nagyapja nyilasként részt vett az áldozatok deportálásában. A leszármazott nem tudta megengedni magának, a felhőtlen, boldog, bőséggel teli életet.

Ez a két példa súlyosabb traumákra alapszik, de egy hölgy ismerősöm mesélte, hogy sokáig lakhatási gondjai voltak, mindig történt valami a lakással, amiben élt. Mígnem egyszer megtudta, hogy a családja a háború után egy zsidó család által hátrahagyott lakásba költözött be. A családi rendszer az utódon keresztül próbálta az egyensúlyt helyreállítani.

Ezek a traumák addig hatnak, míg meg nem látjuk őket, fel nem ismerjük, hogy tudattalanul mi irányítja az életünket.

A gyógyulás útja egyik oldalon sem egyszerű. A nyílt kommunikáció, a terápiás feldolgozás, a kollektív emlékezés, az oktatás és a művészetek azonban mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a múlt ne maradjon feldolgozatlan teherként jelen a jelenben.

A transzgenerációs traumák nem csupán családi történetek, hanem társadalmi kérdések is. Amíg a múlt árnyékát nem ismerjük fel és nem beszélünk róla nyíltan, addig annak terhét az utódok hordozzák – gyakran tudattalanul. Az emlékezés, a reflexió és a párbeszéd lehet a kulcs a gyógyuláshoz – mind az áldozatok, mind a tettesek utódai számára.

Abban a világban, amiben élünk most, társadalmi felelősségünk is nyíltan beszélni a múltról, hogy a történelem legsötétebb fejezete ne ismétlődhessen meg!

A kép Berlinben, a Holokauszt emlékközpontban készült.