Brandeis Gyurival hamarosan induló csoportunk a pár és egyéb kapcsolati dinamikáink kigubancolását célozza meg. A párok között kialakuló dinamikák sokszor veszekedésbe, viharokba, támadásokba, védekezésekbe torkollnak.
Az egyik érdekes jelenség a kapcsolatainkban a magyarázkodás.
A magyarázkodás nem kommunikáció, hanem egy védekezési folyamat. A magyarázkodás során megszűnik, vagy legalábbis gyengül a két ember közötti kapcsolódás. A szavak még mennek oda-vissza, de már senki nem hallja a másikat.
„Nem úgy értettem.” „Nem azért csináltam”. „De hát én csak segíteni próbáltam”. „Te értetted ezt félre”.
A magyarázkodás sokszor komoly logikai, intellektuális, racionalizáló kommunikáció, sokszor tűnik logikusan megalapozottnak, hihetőnek amit a magyarázkodó fél mond.
Valójában azonban a magyarázkodás nem más, mint egy védekező reflex. Ne kelljen találkozni azzal a lehetőséggel, hogy tényleg elrontottam valamit, hogy tényleg megbántottam valakit, hogy tényleg van felelősségem abban, ami történt.
A magyarázkodás nem a másik meghallásáról, megértéséről szól, hanem önmagunk felmentéséről.
Ha valaki azt mondja, hogy „rosszul esett, amit mondtál”, és erre az a válasz érkezik, hogy „én csak fáradt voltam”, akkor a kommunikáció fókusza azonnal átbillen.
Már nem arról beszélünk, hogy mit okoztam, mit él át a másik, hanem arról, hogy nekem miért nem kell felelősséget vállalnom ezért.
A magyarázkodás lényege, hogy meg tudjam indokolni, miért nem baj az, amit csináltam.
És itt csúszik félre a kommunikáció.
Hiszen a másik fél nem egy védőbeszédet akar hallani, hanem azt szeretné érezni, hogy meghallották.
Amikor megtámadva érezzük magunkat, az idegrendszerünk, vagy akár belső gyereknek is hívhatjuk, védekezni kezd. Csakhogy a védekezés gyermeki reakciója mentén elveszítjük a felnőtt részünket, és ezzel az önreflexiós képességünket is.
Ilyenkor már csak a saját pozíciónk védelmére figyelünk. Nem azt halljuk, hogy „ez nekem fáj”, hanem azt, hogy „rossz ember vagy”.
És erre azonnal olyan magyarázatokkal szolgálunk, amivel azt kívánjuk elérni, hogy a belső kognitív disszonancia (jó embernek élem meg magam, de úgy hallom rossznak tartanak) enyhülni tudjon.
A védekező kommunikáció legnehezebb része, hogy nincs benne valódi kommunikáció, nincs találkozás a két ember között, nincs valódi párbeszéd.
Az egyik fél próbálja elmondani, hogy mit élt át, a másik pedig újra és újra azt hajtogatja, hogy ő miért nem okozhatta ezt.
Csakhogy egy kapcsolatban nem csak a szándék, hanem a másik emberre gyakorolt hatás is számít.
Lehet, hogy nem akartál valakit megbántani, és mégis megbántottad. Ez a kettő lehet egyszerre igaz.
Az érett, felnőtt kommunikáció alapja, hogy elbírom ennek a súlyát, nem omlok össze attól, hogy hibáztam. amikor abbahagyom önmagam védelmét, és elég bátor leszek ahhoz, hogy tényleg odafigyeljünk a másikra.
Ehhez személyi erőre van szükség, és ennek felépítése a terápiás munka során lehetséges. Én ehhez nem ismerek jobb módszert, mint…. na kitaláltátok már? Igen a PSZICHODRÁMA!!
ha úgy érzed eleged van a kapcsolataidban az örökös vitás körforgásból, ha szeretnél már békében élni, ha szeretnéd, hogy meg tudd védeni a határaidat, hogy ne egy összegubancolt kommunikációs dinamikában élj, akkor ez a csoportunk neked szól.
