A csoportjainkon gyakran beszélünk arról a jelenségről, amikor azt tapasztaljuk, hogy az önismereti narratíva önbántássá válik. Az alábbi mondatok csak példák, és kontextusból kiemeltek, ezt vegyétek figyelembe, mikor olvassátok.

– Csináltam magamnak egy betegséget
– Még ezt is meg KELL haladnom
– Nem értem miért zavar ez a helyzet, ezt is meg kell értsem magamban
– Ennyi év önismeret után, még csak itt tartok
– Én választottam ilyen férjet, ezért megérdemlem, hogy bántson
– Minden fejben dől el, csak oda kéne tennem magam
– Csak el kell engedni
– (Bánt…) … és nekem kell jobban beszeretni őt.

Ezek a mondatok valahol igazak is lehetnek, felelősnek, érettnek érezhetjük magunkat, azonban gyakran egy kíméletlen belső elvárásból fakadnak.

Az önismereti úton könnyen beleshetünk abba a hibába, hogy elhisszük, hogy ha elég tudatosak vagyunk, akkor nem hibázhatunk, nem leszünk betegek, nem reagálunk rosszul, nem érezhetünk negatív éréseket, vagy mindig mindenért mi vagyunk a felelősek, és minden nehézségünk egyszerűen meghaladható, ha mi átdolgozzuk.

Természetesen hiszek abban, hogy érdemes a nehézségeinkre ránézni, megnézni, hogy mit tanulhatunk belőle.

Azonban vigyázni kell arra, hogy a tudatosság, az önismeret könnyen válhat túlzóvá, és azt az illúziót keltheti, hogy mindent tudunk kontrollálni, irányítani, és ha valami nem jól sikerül, akkor az csak a mi hiányosságunk miatt lehet.

Amikor minden belső rezdülésünket elemezni próbáljuk, értelmezni, és megjavítani, akkor nem közelebb, hanem sokkal inkább távolabb kerülünk önmagunktól.

Amikor valakit egy kapcsolatban bántanak, és azt mondja a kliens, hogy ez az ő hibája, neki kell változtatni, akkor fontos benne tudatosítani, hogy ez egy részigazság. Bármennyit is dolgozik ezen terápiában, egy bántó embert nem lehet jobban „beszeretni”. Az, hogy bántanak, nem a mi hibánk. Azon mindenképp érdemes dolgozni, hogy ne maradjunk benne egy ilyen kapcsolatban, hogy tudjunk határt húzni, de ha azt gondoljuk, hogy a bántás megszüntetése a másikban a mi önismereti munkánk felelőssége, akkor nagyot tévedünk, és bántjuk magunkat.

Amikor valaki azt mondja, hogy csinált magának egy betegséget, nekem mindig összeszorul a szívem. Igen, igaz, hogy sok betegségnek van lelki eredete, és fontos erre ránézni, dolgozni vele. De az az önismereti, spirituális narratíva, hogy ezt „én csináltam magamnak” (mert nem dolgoztam eléggé magamon?, mert nem vagyok elég tudatos?) önbántó is tud lenni, és hiányzik belőle az önmagunk felé fordított együttérzés.

Amikor a moziban zörögnek mögöttünk a ropis zacskóval, és ez minket zavar, akkor nem azzal kell dolgozni, hogy eljussunk oda, hogy ne zavarjon, mert nem vagyunk még elég magas szinten ahhoz, hogy buddha állapotban vigyük ezt a helyzetet. A moziban zörgő ropis zacskó zavaró. Nem azt kell megdolgozni benne, hogy ne zavarjon a zörgés, hanem azt, hogy képes legyek szólni az illetőnek.

A felelősségvállalás ezekben a helyzetekben azt jelenti, hogy látjuk a mozgásterünket, felismerjük a döntéseinket, vállalni tudjuk a felelősséget, de nem azt, hogy mindent mi okozunk, mindenről mi tehetünk, és főképp nem azt, hogy minden nehéz helyzetünk mögött a mi nem elég magas tudatosságunk áll.

Fontos, hogy képesek legyünk önmagunkkal is együttérzően lenni, bánni.

Mint fentebb is írtam, a csoportjainkon nagyon sokszor adunk erre visszajelzést, és a csoporttagok mindig hálával fogadják, amikor kivesszük a kezükből az önostort.