Jómagam is ismerem azt az érzést, hogy egy döntés következménye mekkora terhet tud rám tenni, és mennyire megnehezíti a lépést, határhúzást, konfliktus felvállalását, mennyire tud sérülékennyé tenni, vagy mennyire tud szembesítő lenni, hogy mennyi ideig is húztam-halasztottam azt a döntést, amit már rég meg kellett volna tennem.

Ha visszanézek a felnőtt életemre, mondjuk az elmúlt 15-20 évre, akkor számos olyan pontot találok, ahol a szorongás, a megszokott önmagam háttérbe húzása a másikkal szemben, a konfliktus elsimítása a beleállással szemben vagy az anyagi szorongás győzött, a valós belső igényeimmel szemben.

Szerencsére, a legtöbb esetet azért tudom nem hibaként látni, és el tudom fogadni, hogy akkor erre voltam képes, ez volt a legtöbb, amit elbírtam, vagy meg tudtam tenni.

Egy másik oldalról, ha belegondolok, hogy mennyire túlhúztam magam akár a szakmai váltás, akár egy párkapcsolat lezárása mentén, hogy 20 éve hagytam, hogy maga alá gyűrjön a depresszió, a reménytelenség és a tehetetlenség, akkor elfacsarodik a szívem. Bárcsak tudtam volna azt, amit ma tudok. Bárcsak lettem volna annyira erős, mint ma vagyok…. de amikor aztán megjött a döntés, nem volt visszaút, minden borult. Nehéz volt? Nagyon! Volt ára? De még mennyire! Okoztam másoknak fájdalmat? Nagyon is.

De muszáj azt is lássam, hogy ezek szükségszerű lépések voltak a saját szabadságom, autonómiám, a saját személyiségem és felelősségvállalásom fejlődése mentén.

„Bár a „felelősnek lenni” kifejezés több értelemben is használhatjuk, én Sartre definícióját választom: felelősnek lenni annyit tesz, hogy „szerzői vagyunk” a saját életünknek. Szabadságunkban áll, hogy azzá váljunk, amivé szeretnénk, a szabadságról viszont nem mondhatunk le. …
A cselekvés fő mozgatórugója az akarat, a szabadság ennek segítségével születik meg. Úgy vélem, az akaratnak két szintje van: az óhajjal kezdődik, és a döntéssel végződik…
A döntés lemondással jár: minden igenhez tartozik egy nem is, minden döntés korlátoz, megsemmisíti a többi alternatívát….”
(Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek).

Én nem hiszem, hogy csak a múltunk, a családi örökségünk vagy a traumáink határoznak meg minket. Ezek formálnak minket, korlátoznak is akár, de nem fosztanak meg a választás lehetőségétől.

Azt tapasztalom, hogy a múlt megértése önmagában nem (mindig) hoz változást. A felismerésekből akkor tudunk valódi fordulópontot csinálni, amikor eljutunk odáig, hogy feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit kezdünk mindazzal, amit felismertünk?

Milyen döntéseket hozhatunk meg? Milyen lehetőségeink vannak? Mi az az ár, amelyet hajlandóak vagyunk megfizetni egy döntésért?

A szabadság nem azt jelenti, hogy bármit megléphetünk, következmények nélkül. Azt jelenti, hogy 1. döntünk, 2. vállaljuk a döntések következményét.

Amikor valaki úgy dönt, hogy kilép egy kapcsolatból, de vissza-visszajár, akkor valójában nem döntött. Érdemes megnézni, hogy milyen előnyökkel jár, félig benne maradni. A teljes kilépés járhat a magány érzés megjelenésével, anyagi szorongással, ugyanakkor járhatna az önbecsülés és a szabadság növekedésével is.

Ha valaki nemet mond egy munkahelyi váltásra, akkor megőrizheti az eddigi biztonság érzetét, de lehet, hogy lemond egy fejlődési lehetőségről.

Ha valaki úgy dönt, hogy erőteljesebben meghúzza a határait, lehet, hogy a kapcsolatba több konfliktus fog megérkezni, de az is lehet, hogy épp elmélyül a kapcsolat.

A döntés nem csak a pozitív, könnyen elfogadható, biztonságos következményeket hozhatja magával, hanem sokszor félünk a veszteség, a konfliktus, a szorongás megjelenésétől is.

Ugyanakkor nem csak a döntéseinknek vannak következményei, hanem a döntés elkerülésének is. Amikor nem választunk, valójában akkor is választunk: a megszokást, az ismert dinamikákat, a konfliktusok elkerülését.

Ez is felelősség. A nem döntés ára sokszor nem az, hogy rossz irányba indulunk el, hanem az, hogy nem indulunk el.

Az egzisztencializmus szerint, épp ezért, a szabadság nem csak ajándék, hanem teher is, mert nem csak az aktivitásunknak lehetünk szerzői, hanem a passzivitásunknak is.

Így nem csak azért vagyunk felelősek, amit megtettünk, hanem azért is, amit újra és újra nem tettünk meg.

A szabadság nekem azt jelenti, hogy amíg élünk van lehetőségünk új fejezetet írni a saját történetünkben. De ehhez dönteni kell, és be kell tudni vállalni az ezzel járó veszteségeket is.

Ehhez pedig személyi erőre van szükségünk. A pszichodráma a legjobb személyiség fejlesztő eszköz, amivel én valaha találkoztam és 20 éve az életemet köszönhettem neki. Szóval elfogult is vagyok, meg nagyon tapasztalt is pszichodráma terén