Amikor a transzgenerációs önismereti munkákra gondolunk, akkor többnyire a családállítás eszköze jut eszünkbe, amúgy jogosan.

Pszichodráma vezető vagyok, de emberképem holisztikus, ezért elengedhetetlen, hogy a vezetői szemléletembe integrálva legyenek jelen más eszközök és megközelítések.

Míg a pszichodráma leginkább a 3 éves kor feletti időszakhoz kapcsolódó témákhoz ér oda (hiszen beszéd és akcióorientált műfajról van szó), addig ott van nekünk még a test-orientált eszközök (non- verbális időszak vagy a magzati kor témáihoz), és a családállítás szemlélete ( a transzgenerációs “ügyek” kezelésére).

Évekkel ezelőtt írtam egy posztot arról, hogy mi a különbség a családállítás és a pszichodráma között:

https://katagyorgy.hu/mi-a-kulonbseg-a-pszichodrama-es-a…

Nagyon szeretem az esernyő szimbolikáját magyarázatként használni. Ha az esernyő ernyő részét tekintem a non-perszonális térnek, azaz most esetünkben a transzgenerációnak, akkor az esernyő szára a személyiség. Ha az ernyő nagy, vagy nehéz, akkor nagyon fontos, hogy a szárat, azaz a személyiséget is megerősítsük, mert a szár kell az egész ernyőt jól megtartsa.

Természetesen a családállítás eszközével tudunk módosítani az ernyő méretén és súlyán, de alapvetően az ernyő adott minősége nem fog eltűnni, és a szárnak, a személyiségnek elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy tartsa.

Ennek a szárnak a megerősítésére szolgál a pszichodráma eszköze. A pszichodráma szemlélete szerint önmagának annak felismerése, hogy egy adott nehézséget a családomból hozok, nem elég ahhoz, hogy mély változás történjen. A múlt megértése az első lépés. Amit nagyon fontosnak tartok, hogy a személy a saját belső világában, kapcsolataiban és a jelenlegi működésében is képes legyen új tapasztalatokat szerezni ls és adekvát szerepeket kidolgozni.

A pszichodrámában nem csak a múltat vizsgáljuk, hanem az egyént a jelenében is.

Amikor a pszichodrámában megjelenik a transzgenerációs téma, nem az a kérdés, hogy pontosan mi történt a nagyszülőkkel vagy dédszülőkkel, hiszen ezt sok esetben nem is lehet bizonyossággal tudni.

A kérdés inkább az, hogy hogy él mindez bennem tovább?
Milyen érzések, szerepek, kapcsolati minták kapcsolódnak hozzá?
Hogyan befolyásolja a jelenlegi döntéseimet?
Milyen belső konfliktusokat tart fent?
És nem utolsó sorban, hogyan tudom ezektől szabadabban élni az életemet?

A hangsúly tehát inkább azon van, hogy a múlt hogyan jelenik meg a jelen személyiségemben, és hogyan tudom személyi erővel átalakítani a mintázatokat, hitrendszereket. Hogyan tud a személyiség új válaszokat adni a régi helyzetekre?

Meg kell értsük azt, hogy azok a minták, hitrendszerek amivel a családunk élt, a túlélésüket szolgálták. Megkaptuk ezeket a megoldási módokat ahhoz, hogy így kell élni, túlélni. Mi azonban már nem azokkal a terhekkel, konfliktusokkal küzdünk, amikkel az őseink. És sokszor ezek a minták, hitrendszerek már korlátozóvá válnak számunkra.

A pszichodráma abban segít, hogy határt tudjunk húzni önmagunkon belül ezeknek a mintáknak. Lehetőséget ad arra, hogy az egyén új működésmódokat próbáljon ki, új érzelmi tapasztalatokra tegyen szert, és fokozatosan kialakítsa a saját válaszait.

Meg kell értsük, hogy hűségből nem szabad az életünket csak a túlélés szintjén tartani, mert az őseinknek ez jutott? (gondoljunk itt a háborúkra például). Nem az a dolgunk, hogy megítéljük az őseink életét, hanem, hogy belül, a szívünkben, a személyiségünkbe integrálva tudjuk, hogy azon az áron kaptuk az életünket, amilyen sorsot az őseink éltek.

És nem csak jogunk, hanem felelősségünk is mélyen a személyiségünkbe integrálva mindezt a saját életünket, a saját boldogságunkat, a saját céljainkat éljük.