Pár évvel ezelőtt, talán egy kicsit életközepi válságot élve, őrült módra kerestem azt, hogy mi is az élet értelme. Bár imádom az egzisztencializmust, mégsem tudom még beölelni azt a választ, hogy semmi. Bár zen gyakorlóként egyre többször érzem meg pillanatokra, hogy a nem tudhatóban is van biztonság, a semmi még mindig kicsit üresen kong bennem.

Valami értelme mégis csak kéne legyen annak, hogy itt vagyunk, hogy emberi testbe születtünk, és lehetőségünkben áll (lehet még kötelességünk is?) változást, értelmet vinni a világba.

Ma ott tartok, hogy talán egy értelmet meg tudok nevezni. Az pedig a fejlődés, a változás. Annak talán biztosan van valami értelme, hogy fejlesztjük a személyiségünket, tisztítjuk a saját és családi karmánkat, és a tudatunk tisztításával és fejlődésével hozzájárulunk egy jobb világ megteremtéséhez.

Az önismereti és transzcendens munka szolgálhat arra, hogy megoldjuk az adott problémáinkat, és aztán abba lehet hagyni, mert az adott probléma megszűnt. És ha ez zavart a legjobban, és a többivel békében tudunk élni, akkor lehet, hogy itt tényleg ennyi volt a teendő.

Ahonnan én nézem, onnan nem is problémák vannak, hanem ahogy haladunk az úton, itt-ott felmerül egy egy kisebb-nagyobb dolog, amire ha ránézünk, amiben tisztulást, fejlődést tudunk végrehajtani, akkor nem csak a problémák szűnnek meg, hanem az életminőségünk is javul.

Az életminőség javulásán nem feltétlenül az anyagi körülmények javulását értem, bár nyilván hozzátartozhat az is fejlődéshez.

Egy példa: amikor olyan embereket hallagatok, akik (még) nem választották a tudatos utat, és hallom azt a sok panaszt, perlekedést, mások hibáztatását, leszólását, mindig arra gondolok, hogy vajon miért jó ez az illetőnek? Vajon miért gondolja, hogy nyer energiát abból, hogy másokat lehúz, letol maga körül, még ha csak önmagán belül is teszi, nem szemtől szemben? Végül is tudom a választ, én is ebből az utcából jövök, és fontos énvédő mozdulat ez, amíg nem vagyunk képesek önmagunkért, a saját gondolatainkért, hibáinkért felelősséget vállalni, addig könnyebb a másikéra figyelni, a másikat hibáztatni, rátolni a világra, hogy ott van a baj.

Azonban én azt figyeltem meg, hogy ez nem hogy nem tölt fel energiával, hanem rengeteg energiát is emészt fel, hiszen a figyelmem kint van, az egómnak keresnie kell a „háborús övezetet”, hiszen ha ahhoz, hogy én jól legyek, le kell nyomni a másikat, akkor ez egy folyamatos belső igénnyé fog válni, tudattalanul a probléma keresése pedig nagyon idő és energia igényes.

Visszafordulva a fő kérdésemhez, ahhoz, hogy az élet értelme szerintem megfogalmazható a fejlődés igényében. Ahogy írtam, az életünk minőségének változása leginkább egy tudati jelenlét megszületésében mérhető tetten. Minél erősebb a személyiségünk, annál kevesebb énvédelemre lesz szükségünk. Minél tisztább a tudatunk, annál kevesebbet fogunk projektálni másokra, annál kevesebb konfliktusunk lesz, és ez bizony- tapasztalati tény- annál könnyedebb, nyugodtabb életminőséget hoz magával.

Akik hozzám járnak tudják, hogy én ezt képviselem. A fejlődés útja nem ér véget, és bár néha piszok nehéz, néha nagyon mélyen járunk, idővel a belső hullámok is enyhülnek, és ami szembe jön velünk, azt saját választásból, önmagunkért fogjuk akarni meghaladni.

Most jön a nyár, ilyenkor sokan az önismeretben is szabadságra mennek.

Mondják 

 hogy ezt hogy csinálják, nem tudom 

 mert az egy dolog, hogy nem jársz nyáron csoportba, terápiára, de hogy hogyan tudsz az önreflexióból, a fejlődésed kereséséből szabadságra menni, azt nem tudom 

 Akinek van már ebben tapasztalata ezen az úton, azt biztosan tudja, hogy lehetetlen küldetés ebből szabadságra menni 

 lehet nem járni terápiára, de hogy kilépj a fejlődésedből, azt kizártnak tartom 

Én azt kívánom, hogy mindenki pihenje ki magát a nyáron, engedje, hogy az idegrendszere, a teste, a szelleme feltöltődjön, de közben ne feledjétek el, hogy miért is vagytok itt, és az életed változásának kulcsa önmagadon belül van. Ez nem egy elhagyható út, ha már egyszer ráléptél erre az útra, csak rajtad múlik, hogy mire használod fel.

A fejlődés része mások segítése is. Kötelességemnek érzem eljuttatni azt a tudást, eszközrendszert másokhoz, amit én is megszereztem, mert mások segítése nélkül nincs fejlődés.