Sokan úgy képzeljük és vágyjuk meg a boldogságot, mint valaminek a megszerzését. Megtaláljuk a társat, felépítsük az otthont, legyen család, gyerek. És amikor mindezt megszerezzük, nem ritkán érezzük azt, hogy valami mégis hiányzik. Ott állunk a várva várt életben, és közben a megérkezés érzése elmarad.

Nem azért, mert ezek a dolgok ne lennének fontosak, hanem mert amikor végre elérjük a vágyott célt, rájövünk, hogy ugyanaz az ember van ott, akik korábban voltunk. Az öröm elér hozzánk, ideig-óráig, és aztán az elme új célok keresésére indul, azt gondolván, hogy majd az az új cél elérése hozzátesz a boldogságunkhoz.

Azonban a boldogság nem egy biztos pont, ahova egyszer csak megérkezünk. Nem egy állapot, amit el tudunk érni.

A boldogság egy viszonyulás az élethez és önmagunkhoz. A boldogság nem a teljesítményből, vágyott dolgok megszerzéséből ered, hanem abból, hogy elengedjük azokat az elképzeléseket, hogy csak akkor vagyunk rendben, ha még valamit elérünk, még valami történik velünk.

Ebben az értelemben a boldogság az illúziók elvesztését jelenti.

Az illúzió egy olyan mentális konstrukció, amelyet valóságnak hiszünk, miközben az nem más, mint az elme értelmezése. Illúzió például az, hogy majd akkor leszek boldog, ha valaki szeret, vagy akkor, ha a társam megadja nekem azt, amire szükségem van.

A szenvedés pedig ott kezdődik, amikor a valóság nem igazodik a belső vágyainkhoz, belső elképzeléseinkhez.

Amikor megismerünk valakit, szerelmesek leszünk, akkor sokszor nem a másik embert látjuk, hanem rávetítjük a vágyainkat. És amikor az idő múlásával azt gondoljuk, hogy elmúlt a szerelem, vagy a másik megváltozott, vagy épp az a bajunk vele, hogy nem változik, akkor rá kell jönni arra, hogy a másik ember nem teljesen hasonlít arra a képre, amit mi alkottunk meg róla.

Azt gondolom, hogy ilyenkor nem a szerelem múlik el, hanem egy illúzió. Az idealizált kép lassan lehullik és egyre jobban látjuk a másik embert. Aki nem tökéletes, aki néha bizonytalan, fáradt, önző, ahogy mi magunk is tudunk lenni.

A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e a másik embert szeretni, ha nem a rá vetülő illúziónkat látjuk, hanem őt magát.

A hétköznapi gondolkodásunk szerint a boldogság abból fakad, ha elérjük a vágyainkat. A belső fejlődés útján azonban épp az ellenkezője történik. Akkor leszünk békében, akkor leszünk boldogok, amikor megpróbálunk egyre kevesebb dolgot birtokolni. Vonatkozik ez az elképzeléseinkre, az elvárásainkra.

Nem akkor leszünk boldogok, ha minden vágyunk teljesült, hanem azért, mert egyre kevesebb vágyba kapaszkodunk, egyre kevesebb vágy uralja a tudatunkat.

Azt tapasztalom, hogy komoly belső fejlődési folyamat az, amikor eljutunk oda, hogy nem keverjük össze a valóságot az elvárásainkkal.

A meditáció legfontosabb felismerése, hogy a gondolat nem azonos a valósággal. A fű zöld, az ég kék.

Az illúziók elvesztése egy fájdalmas folyamat, hiszen amikor összeomlik egy idealizált kép, csalódást érzünk. Az illúziók elvesztése nem tűnik a boldogsághoz vezető útnak, pedig itt kezdődik el igazán valami valódi. A hamis dolgoknak el kell tűnnie, hogy a valóság megjelenjen.

A boldogságot sokan egy eksztatikus állapottal azonosítják, pedig nem az. A boldogság nem eksztázis, nem problémamentes élet, a boldogság valami sokkal egyszerűbb.

Annak a képessége, hogy a valóságot olyannak látjuk, amilyen. A fű zöld, az ég kék.

Ehhez a nehezen megfogható témához sokszor a meditáció-önismeret kombón keresztül vezet az út.