Amikor párokkal dolgozom, azt figyelem, hogy a legtöbb konfliktus nem abból születik, amit a másik mond, hanem abból, amit hallani vélünk.

Amikor két ember beszélget, az egyik küld egy üzenetet, egy jelet. A másik ezt fogadja. Ez egy egyszerű kommunikációs, jel adás-vétel, folyamatnak tűnik, azonban nem gépek, hanem emberek vagyunk, és az üzenet útközben áthalad a saját szűrőnkön. Ezt a szűrőt „bepiszkolják” az emlékeink, sérüléseink, korábbi tapasztalataink és ezek zajjal torzítják el a jelet. És ahogy fogadjuk a jelet, már a saját zajunkkal itatódik át, és így ér be a rendszerünkbe.

A jel az, amit az egyik ténylegesen mond. A zaj az, amit mi hozzáteszünk.

A probléma abban áll, hogy meggyőződésünk, hogy a saját zajunk a jel.

Vegyünk egy egyszerű példát. Valaki hazamegy este és azt mondja: -” Fáradt vagyok”. Ez egy jel, semmi több. Nem vád, nem kritika, nem szemrehányás. Egyszerű információ egy belső állapotról.

És erre érkezik egy válasz:

– „Nem értem mit vársz még tőlem.”
– „Miért kell úgy tenni, mintha csak te lennél fáradt?”
– „Egész nap én sem pihentem”.

És ebből alakul ki a vita. Ebben az esetben a konfliktust nem a jel okozta, hanem a zaj. Az, amit a fogadó fél hallani vélt, a sorok között.

Természtesen olyan eset is van, hogy már a jel is zajjal piszkított, ezek a helyzetek hajlamosak sokkal nagyobb zajt csapni, mint az előző esetünk. Nézzünk erre is egy példát.

Az egyik fél hazaér este, és azt mondja:

– „Már megint neki ki álljak mosogatni”.

Ebből a mondatból ki kell szűrni a jelet. Ha sikerül kiszűrni, azt válaszolhatjuk:

– „Biztos nehéz napod volt, és fáradt vagy, csináljuk meg gyorsan együtt, aztán megnézünk egy sorozatot”.

Azonban ha nem sikerül kiszűrni a jelet a zaj alól, akkor talán ilyen válaszok születnek:

– „Én már kiteregettem, és sétáltam a kutyával, miért teszel nekem abba a pillanatban szemrehányást, hogy hazaértél?”
Vagy azt is mondhatja:
– „Ne panaszkodj már folyton, haza sem értél még, és rögtön ez van”.

Ebben az esetben nem sikerült a jelet meghallani, a saját szűrő azonnal a kritikát, szemrehányást hallotta meg. Benne volt?

Benne bizony, de!!

Egy szeretet alapú, tiszta kapcsolódásban, ahol jól tudunk magunkhoz kapcsolódni, és nem billent ki minket a zaj, át tudunk érezni a másik ember oldalára. Ha középen tudunk maradni, és együttérzésben lenni, (és nem csak a magunk igazát keressük), meg tudjuk a szemrehányás mögött hallani a valódi jelet. Szét tudjuk választani, hogy nekünk szól a szemrehányás, vagy ez a másik tanult mintája a gyerekkori családi környezetből.

Ilyen mintákat mindnyájan hordozunk magunkban. Kritizáltak, elutasítottak, azt éltük meg, hogy nem vagyunk elég jók, és ezek a tapasztalatok egy láthatatlan fordító vagy torzító gépként működnek bennünk. A társunk mond valamit, és mi azt azonnal arra nyelvre fordítjuk, amelyen a sérüléseink beszélnek.

Így lesz aggódásból kontroll, az igényből követelés, a visszajelzésből támadás, a fáradtságból vádlás.

Amikor párokkal dolgozom, gyakran kérek tőlük egy egyszerű feladatot. Mondják vissza, hogy a másiktól mit hallottak. Akár hiszitek, akár nem, az esetek nagy részében nem sikerül. Először elkezdenek reagálni a hallottakra. Jelzem, hogy azt mondja vissza, amit hallott, és újra félresiklik, majd sokszor eljutunk oda, hogy kimondják, nem tudom mit mondott a másik.

Nagyon nehéz nem értelmezni, nem megmagyarázni a tetteinket, nem védekezni, csak visszaadni a jelet.

Meglepően nehéz ez a feladat, nem azért hallgatni, hogy válaszoljunk, hanem azért, hogy halljunk.

Ez a meghallási képesség fejleszthető, épp ezzel az egyszerű feladattal, amit leírtam.

Szerintem a kapcsolatok minőségét nem is annyira a beszéd, hanem a hallgatás, meghallás minősége határozza meg. Annak a képessége, hogy képesek legyünk elválasztani a jelet a zajtó