Amikor pszichodrámát vezetünk, gyakran megjelenik a protagonistában a kérdés, hogy vajon haragudhat-e a szüleire? Hiszen a szülők megtették, ami tőlük tellett, és – remélhetőleg – nem szándékosan okoztak fájdalmat.

Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy érdemes ezt a kérdést két szinten megvizsgálni.

Az egyik a felnőtt nézőpontja. Innen nézve igaz lehet az a megközelítés, hogy a szülők a legjobb tudásuk szerint cselekedtek. Valószínűleg ők sem kaptak többet, mint amit tovább tudtak adni, és ehhez képest „elég jó” szülők voltak – így talán nem is „érdemlik meg” a haragot.

Egy másik szinten azonban, a bennünk élő gyerek szemszögéből, a haragnak igenis van létjogosultsága. Mert bármennyire is igyekeztek a szülők, hibákat követtek el – ahogyan mindannyian.

Lehet, hogy nem értettek meg minket, nem dicsértek eleget, nem figyeltek kellőképpen a szükségleteinkre, vagy nem láttak minket igazán. Így – akarva-akaratlanul – sérüléseket, akár traumákat is okozhattak.

Gyerekként mindannyian a szüleinktől, az ő szeretetüktől függtünk, ezért sokszor nem engedhettük meg magunknak a nehéz érzések megélését. Elnyomtuk, vagy fel sem ismertük a haragunkat.

A harag elnyomása azonban sok energiát köt le bennünk, és elzárhat minket a belső erőforrásainktól.

Ezért fontos, hogy legalább a terápiában, egy pszichodráma-csoportban megélhessük a harag érzését, hogy felszabadíthassuk a bennünk rejlő erőket.

A szüleinkre irányuló harag nem hálátlanság, hanem egy fontos jelzés a bennünk élő gyerek szükségleteiről. Ha teret engedünk a haragunknak, lehetőségünk lesz arra, hogy jobban képviseljük magunkat, hogy tudjunk határokat húzni, és így váljunk egy érettebb felnőtté az életünkben.