Sokszor halljuk ezt a csoportokon: tájidegen vagyok, fekete bárány vagyok, nem is értem, hogy születtem ebbe a családba.

Sokszor érezzük, hogy nem értenek meg minket, más nyelvet beszélünk, más kérdések, témák foglalkoztatnak minket, sőt, még önismeretbe is járunk, és ad abszurdum spirik is vagyunk 

Sokan már gyerekkorból hozzák azt az érzést: más vagyok, mint a családom.

Ez az élmény mélyen meg tudja kérdőjelezni az odatartozás jogát, hiszen legtöbbször a családok ezt a másságot nem erőként, erényként, erőforrásként értelmezik, hanem inkább élhetjük át az elítéltséget, kritikát azért amik vagyunk.

És ezért a másság élménye teherré válik, pedig igazán sok erőforrás lakozik benne. Rendszerszinten nézve épp ezek az emberek hozzák a családi rendszer számára a változás lehetőségét.

A családi rendszer mindig a fennmaradásra törekszik, és ennek a lojalitás fontos alapja. Ezért újra és újra ugyanazokat a mintákat, hitrendszereket, megküzdési módokat működteti. A rendszer önmagától ritkán változik, szükség van valakire, aki valahogy másképp lát, máshogy kérdez, máshogy érez. Aki elég bátor ahhoz, hogy merjen másképp gondolkodni, merjen egy bizonyos módon lázadni a berögzött rossz mintákkal szemben.

Ezek a családtagok, akik képesek más irányból ránézni a történésekre, aki tudatosabb, kritikusabb, aki nem fér bele a család túlélését eddig szolgáló megszokott szerepekbe, gyakran válnak a feszültségek hordozójává.

Ők azok, akik tükröt tartanak, ezért sokszor ellenállásba ütköznek, és megkapják a problémás, túlérzékeny, túl spiri, túl akármilyen címkét.

Miközben, valójában, ők azok, akik a rendszer gyógyulási lehetőségét testesítik meg.

A másság egy fontos funkció, egy jelzés arra, hogy nem csak hogy lehet másképp, hanem kell is másképp. Jelzés arra, hogy ideje nem tovább vinni ugyanazokat a transzgenerációs mintákat.

Az, aki kilép a megszokott keretből, lehetőséget teremt arra, hogy a családi rendszer gyógyuljon.

Természetesen ez nem könnyű szerep. Hiszen ez az ember viszi el a súlyát, a felelősségét, a terhét annak, hogy beinduljon a változás. Sokszor ettől még magányosabbá válik, hiszen a család talán még kevésbé fogja érteni, megérteni őt.

Ez az ember hatalmas erőforrások és a változás hordozója.

Meg kell értsük, hogy a családi rendszereknek, még ha mást is verbalizálnak az egyes tagok, szükségük van ezekre az emberekre. Azokra, akik másképp vannak jelen. Ugyan akkor meg kell küzdeni azzal is, hogy az önértékelésünk ne az egyes családtagok visszajelzésétől függjön. Meg kell értsük, hogy a valódi cél, hogy elfogadjanak, hanem hogy önmagunkért, csak önmagunk okán váljunk szabaddá. Az odatartozás joga nem megkérdőjelezhető, mert az odatartozás alapjog és nem az azonosságon múlik.

Meg kell tanulnunk büszkének is lenne arra, hogy elég bátrak vagyunk más úton járni. Lehet, hogy épp ezért születtünk ebbe a családba, hogy végre gyógyulást hozzunk a generációk óta fennálló mintákra, hamis énképzetekre, diszfunkcionális dinamikákra.

Mi lenne, ha csak egy napra úgy döntenél, hogy kipróbálod milyen, ha büszke vagy arra az útra amit jársz? Ha tudatosítod magadban, hogy a változás hordozójának lenni egyszerre nehéz, magányos, de ugyanakkor nemes feladat is.

Talán épp azért te vagy az, aki ezt a szerepet viszi, mert benned van meg az erős, az elszántság arra, hogy beindítsd a változást.