Ez egy 4 részes cikksorozatot hozok most nektek, melyben leírom az eddigi tapasztalataimat a parentifikációból való gyógyulás folyamatáról. Hétfőtől csütörtökig minden reggel meg fog jelenni a következő része ennek a cikksorozatnak.z identitás, az én-kép átalakulása. Kapcsolódás a sérülékeny, fájó részünkkel

Mivel sokszor már egész kicsi gyerekkortól működünk parentifikáltan, a hozzá kapcsolódó túlélési mechanizmusaink az identitásunk, az én-képünk részévé válnak.

-Megmentő szerep

-Túlterhelődés

-Nem bánthatom meg a másikat

-A másik szükségletei sokkal fontosabbak, mint az enyémek

-Nekem nem áll semmiből megcsinálni (miközben ezer másik dolgom van).

Épp ezért bármilyen új működési forma alapjában rengeti meg az önmagukról alkotott képet.

Az egészséges határainkat ezen az én-képen túl találjuk meg, így egyfajta identitásválság természetes része a fejlődésnek.

Több kliensnél tapasztaltam, hogy amikor elkezdik a biztonságot jelentő határaikat kidolgozni, utána tud megjelenni az az élmény, és annak a fájdalma, hogy mit tettem magammal? Hogyan hagyhattam eddig ennyire kizsigerelni magam? Hogyan tehettem azt magammal, hogy betegen is dolgozzak? Miért lehetett fontosabb a másik, mint én? Mennyi mindent tettem bele a kapcsolatba, amit a másik nem viszonzott?

Megjelenik az a belső gyerek rész, amelyikre gyerekként nem figyeltek, a szülők nem látták, hogy mennyire túlterhelik a gyereküket a felelősségük nem vállalásával, és akit felnőttként sem tudtunk beölelni, csak kizsigerelni tudtuk.

Nagyon fontos pontnak érzem azt a gyógyulásban, amikor ez a részünk meg tud jelenni, és fel tudjuk ismerni, hogy mi magunk, felnőttként szintén nem tudtunk saját magunkról gondoskodni. (És ehhez a felismeréshez biztonságra van szükség, melyet a biztonságos határok kialakításával tudunk átélni).

Ennek a fájdalomnak időt kell adni, át kell élni, mert úgy látom ezen keresztül születik újabb és újabb határ, immár nem csak kifelé, hanem önmagunk számára is. A magunk által magunk felé húzott határaink megszületési is alapvető fontosságú.

Mennyit dolgozom? Hogy teszem tele feladatokkal a naptáramat? Én hogy gondoskodok másokon, anélkül, hogy azt kérnék? Mennyit eszem? Adok-e időt magamnak a pihenésre?

Amikor be tudjuk ölelni a sérülékeny részünket, akkor tudjuk igazán átérezni annak a fájdalmát, amikor mi ““önként és dalolva”” (dupla idézőjel!) terheljük túl magunkat, megszokásból, túlzott felelősségvállalásból.