Együtt élni az ADHD-val

Soha ilyen nehezen nem írtam még cikket. Talán egy éve emésztem, gondolkodom, hogyan lehetne megfogalmazni, mit is írhatnék ebben a témában, pedig annyi embert és párkapcsolatot érint. A személyes érintettségem olyan mély (lehet), hogy hosszú hosszú hónapok vívódása után ragadtam “ pennát” ebben a témában.

A férjem ADHD-s. Amíg nem tudtuk ezt, addig komoly párkapcsolati gondokkal küzdöttünk, nem értettem a működését, mit miért csinál, nem csinál, ha kérem, miért nem hallja, stb stb. Egy napon hallottam egy barátomról, hogy ADHD-s, akkor csaptam a fejemhez, és mindent megértettem. Elkezdtünk utánaolvasni, végül diagnózist is kapott. Sok információra volt szükségünk ahhoz, hogy megérteni, kezelni tudjuk a problémát, és már magával a problémával, és ne egymással küzdjünk.

A legtöbb párnál akikkel dolgozom, előbb utóbb (inkább előbb, mert már gyorsan “kiszagolom”) kiderül, hogy az egyikük ADHD-s. Ez azért fontos, mert egészen más kezelést, hozzáállást igényel, mind a terapeuta, mind a pár részéről. Dolgozom olyan párral, ahol én jeleztem a férfinek, hogy szerintem ADHD-s, utána olvasott és az egész életét, küzdelmeit elkezdte megérteni. Megrendítő volt, amikor a felesége azt mondta, hogy mennyire kár, hogy a házasságuk 30 éve alatt ezt nem tudták, mennyivel másabbá válhatott volna a kapcsolatuk.

Az ADHD tünetek rendkívül sokfélék, és mindenkinél más-más formában jelentkeznek. Van akinél több a dühkitörés , másnál inkább a feledékenység jellemzőbb. Az ADHD professzionális leírásába nem mennék bele, mert én csak a saját életemből hozott tapasztalatokkal és olvasottsággal rendelkezem, vannak ebben a témában nagyon jó szakemberek, és nagyon jó posztok a facebookon is.

Amiről én írnék, hogy mit tehet az, akinek a párja ADHD-s?

Nagyon fontos, hogy ne mentsük fel a párunkat a felelősségvállalás alól, hiszen attól, hogy ADHD-s, még képes fejlődni, tanulni, erőfeszítést beletenni a változásba. Azt viszont meg kell értsük, hogy nem mindig fog maximálisan jól teljesíteni. Függ a fáradtságtól, a feladat nagyságától, sőt, akár az időjárástól is. Meg kell tanuljunk ezekhez a nehézségekhez együttérzéssel közelíteni. Legyünk tudatosak rá, hogy a társunk nem szándékosan tesz ellenünk.

Nagyon fontos, hogy nem szabad a társunkat bántani, a haragunkat igazságtalanul ráönteni, ha tudjuk már, hogy mivel küzd. A hibáztatással, haragunkkal olyan gyerekkori fájdalmakat, ellenállásokat, traumákat kapcsolhatunk be nála, melyeket kapott a családban, iskolában, mikor még senki nem tudta, hogy olyan idegrendszeri nehézségekkel küzd, amivel egy neurotipikus embernek nem kell megküzdenie.

Fontos azt megérteni, hogy a neurotipikus emberek nehezen értik meg, hogy a társuk hogy a fenébe nem képes ugyanolyan könnyedséggel rendet tartani, mint mi. Hogy hagyhatja századszor is otthon a bevásárlólistát, vagy hogy nem vesz meg mindent róla? Hogy képes órákat netezni, amikor dolgoznia kéne? Miért tart valami háromszor annyi ideig, mint ahogy mi neurotipikusak megcsinálnánk?

Azt tapasztalom, hogy ilyen helyzetekben a társ dühös és tehetetlen lesz. Ezért fontos a diagnózis.

Arról is van sok tapasztalatom, hogy amikor felhívom a pár egyik tagjának a figyelmét arra, hogy szerintem ADD-s vagy ADHD-s, akkor az érintett fél hárít. Nincs neki semmi baja, ne tegyek rá ilyen “beteg” címkéket. Ilyenkor azért vagyok bajban, mert nem tudjuk a pár közé beékelődött nehézséget tematizálni, nem tudjuk szétszálazni, hogy hol van az, ahol együttérzésre, nógatásra, kerettartásra van szükség.

Amikor én azt látom, hogy a férjem épp a negyedik nagy projektet készül a vállára felvenni, míg másik három végét nem is látjuk, akkor bizony itt fellépek. Van egy projekt manageri titulus, amire jogot formálok használni, és kiteszem, hogy itt megállunk. Lehet, hogy az adott pillanatban összezörrenünk, de másnapra mindig belátja, hogy megint kis hörcsögként próbált begyűjteni újabb (mi úgy hívjuk) fényes tárgyakat.

Amit az elmúlt 15 évben megtanultam, az egyrészt a határaim nagyon tiszta és pontos képviselete. Nekem nem dolgom a másik ADHD-jank következményeit vinni, ugyan akkor be kell látni, hogy vannak helyzetek, ahol már csak magam miatt is fel kell lépni egy határhúzással. A fenti példával, ha a férjem bevállalna egy negyedik projektet, fel kell tennem a kérdést, hogy rám hatással lenne-e? Ott lesz-e nekem, amikor a gyerekekkel van teendő, vagy beszippantja a feladat, és eltűnik napokra? Ha úgy ítélem meg, hogy engem túlterhel, akkor magam miatt kutya kötelességem tematizálni, hogy kell-e, most van-e erre szükség, nem ér-e ez még rá?

Egy ADHD-s mellet élni sokszor olyan, mintha több fronton kéne helytállni. Ezért elengedhetetlen, hogy időt szánjunk a saját idegrendszerünk pihentetésére. Főleg azért is, mert ha az egyik szülő ADHD-s, nagy eséllyel az egyik gyerek is az. Mint ahogy nálunk is van.

Amit tanulok, hogy nem helyettük, hanem velük élek. Ha egy ADHD-snak a párja tételezzük fel, parentifikált, akkor a pár hajlamos lesz mindent akarni megoldani a társa helyett, miközben aztán épp ő terhelődik túl, és végül ő lesz dühös, tehetetlen, és napról napra rombolja a kapcsolatot.

Mint minden kapcsolatban, meg kell nézzük a saját magunk felelősségét, tisztázni kell a határokat, beszélni kell sokat arról, hogy az ADHD-s partner mit él meg, hol kér segítséget, és hol kell engedjük, hogy ő oldja meg a saját dolgait, miközben figyelnünk kell arra is, hogy minket ez az állapot ne terheljen túl.

Mi biztatót is mondhatnék? Én egyedül küzdöttem végig ezt az utat oda, hogy mára nagyon stabilan, őszintén, egymásra figyelve élünk, olyan módon, ahogy csak jól esik együtt élni. Kezdetekben nem volt mankóm, magam küzdöttem ki a “tudást”, a tapasztalatot, mert egyet tudtam, én ezzel az emberrel szeretnék megöregedni.

A kulcsszavaim: felismerés, diagnózis, ha kell Ritalin (gyógyszer), a saját határaim, a saját pihenésem, annak a határa, hogy nem vállalom fel a túlterhelődést.

Tags :
Uncategorized

Related Post