Ma reggel egy boltban történt egy váratlanul tanulságos helyzet. Kedvesen szóltam egy nőhöz és megkérdeztem tőle, hogy útban van-e neki a kocsim, ha oda tolom mellé. A reakciója rendkívül váratlan volt: megsértődött, elfordult, ott hagyott, azonnal kilépett a kapcsolatból, még azon az áron is, hogy ott hagyta a terméket, amit amúgy meg szeretett volna venni. Hirtelen bezárult a tér, mintha valami fájdalmas emlék elevenedett volna meg benne. Hosszasan gondolkodtam rajta, hogy mi történhetett benne, hogy a reakciója ennyire nem volt a helyzethez adaptív?

Ez az apró eset arra inspirált, hogy mélyebben megnézzem: mi is történik bennünk, amikor megsértődünk? Mi ennek a pszichológiai és tudati háttere?

A sértődés mint gyermeki én-reakció – Tranzakcióanalitikus nézőpont

Eric Berne Tranzakcióanalízis modellje alapján három fő „én-állapotból” működünk: a gyermeki, a szülői és a felnőtt.

A megsértődés gyakran tűnik irracionálisnak, túlzónak és gyakran érezhetjük, hogy nem a helyzetre való adaptív reakciót kaptuk a másiktól.

A sértődés szinte mindig a gyermeki én reakciója. Amikor valaki megsértődik, akkor valójában nem a jelenbeli eseményre reagál, hanem egy sokkal régebbi, feldolgozatlan sebet aktivál. Az elfordulás, bezárkózás, duzzogás vagy visszatámadás a „belső gyerek” önvédelmi eszköze.

Sokszor a sértődés lehet egy tanult adaptív minta is. „Ha megsértődöm, és visszavonulok, abban reménykedem, hogy másik majd megpróbál mondjuk kiengesztelni.” Ekkor ez már manipulatív túlélési stratégia, és valójában pszichológiai nyereséggel jár.

Mi a pszichológiai nyereség a sértődésből?

Figyelemnyerés: A másik elkezd velem foglalkozni, magyarázkodni, kedveskedni.

Kontroll: A sértődéssel irányítható a helyzet, gyakran bűntudatot keltve a másikban.

Visszavonulási jog: „Jogosan” lehet kilépni egy kényelmetlen szituációból, azért, hogy ne kelljen felelősséget vállalni vagy konfrontálódni.

Áldozatszerep: Meg lehet erősíteni a belső narratívát: „Lám, megint bántottak.”

Ezek a nyereségek azonban hamis hatalmat adnak, és hosszú távon rombolják a kapcsolatokat és az önismereti fejlődést, és gyakran bántóak is.

Megfigyeltem azt is, hogy a sértődésben sokszor van bántó szándék. “Bosszút akarok állni” amiatt, hogy nem az igényeim szerint működtél, miközben valójában annak a fájdalmát éljük át, amit korábban, gyermekkorban, amikor nem tudták a szükségleteinket kielégíteni.

Ken Wilber integrálpszichológiája szerint a tudatosság különböző fejlődési szinteken működik – a személyes túlélésre koncentráló egótól a transzperszonális szintekig, ahol már az egységélmény dominál.

A sértődés egyértelműen az egocentrikus vagy etnocentrikus szintekhez tartozik:

Egocentrikus szint – „nekem fáj”, „engem bántanak”, „én vagyok a középpontban”

Etnocentrikus szint – „mi így csináljuk”

A “mi így csináljuk” egy transzgenerációs minta, és a családi rendszerből származik. Ha például a szülők is gyakran sértődtek meg, amikor a gyerek nem úgy viselkedett, ahogy elvárták, akkor a gyerek megtanulta, hogy a szeretet feltételekhez kötött. Ha a szülők konfliktus kerülők voltak, a sértődés lehetett egy “jó eszköz” arra, hogy a másikat büntessék.

A magasabb tudatszinteken az egyén már képes különválasztani a saját érzéseit a másik cselekedeteitől, és reflektálni: „Ez most miért fájt ennyire nekem? Milyen múltbéli sérelmet érintett meg?”

A sértődés hatást gyakorol a másikra, és a másik fél sokszor tehetetlennek érzi magát. A csend, a kivonulás, a hátat fordítás, a kilépés a kommunikációból, az elfordulás a találkozásban a másik félben bűntudatot, félelmet, alámenést vagy akár dühöt válthat ki. Egy kapcsolatban hosszú távon bizalmat és intimitást rombol. A sértődés egy passzív-agresszív viselkedés, nem felnőtt-felnőtt kommunikáció, hanem egy gyerek- szülő dinamika.

Felnőtt-felnőtt kommunikáció azt jelenti, hogy mindkét fél felnőtt-felnőtt énállapotból kommunikál. Ilyenkor feltételezzük a másik ember jó szándékát, és bizalommal vagyunk felé, hogy nem akar bántani, ezért nincs szükség énvédelemre, nincs oka a megsértődésnek sem.

Ha felnőtt énállapotban vagyunk, akkor vissza tudunk kérdezni, hogy jól értünk-e egy szituációt, képesek vagyunk a határainkat megvédeni, és arra is, hogy felismerjük, hogy a korábbi emlékeink mennyire színezik át a jelen helyzetet. Önreflexióval tudunk ránézni arra, hogy az adott szituációban adaptívan reagáltunk-e a helyzetre, vagy túlzóan, sértődötten működtünk?

Felnőtt énállapotban nem az érzések borítanak el és vezérelnek minket, hanem a kapcsolat fenntartása a cél, a másikkal történő egyeztetési igény és képesség fenn tud maradni.

A sértődés nem hiba. Egy tünet, ami valamit jelez: egy múltbéli fájdalmat, egy be nem gyógyult sebet, egy feldolgozatlan mintát. Ha felismerjük, és nem azonnal cselekszünk belőle, akkor lehetőség nyílik gyógyulásra, fejlődésre, valódi kapcsolódásra. Aki pedig kapja, annak meg kell tanulnia nem magára vennie a másik viselkedését, meghúzni a határait a passzív-agresszív viselkedéssel kapcsolatban.

Kérdésként hagyom itt: Legközelebb, amikor megsértődnél – meg tudod-e kérdezni magadtól: vajon ki sértődött meg bennem? A felnőtt, vagy a bennem élő gyerek?

Ha felismered a saját gyermeki énállapotaidat és dolgoznál rajtuk, akkor jelentkezz ősszel induló pszichodráma csoportunkba. A pszichodráma az egyik legjobb eszköz a gyermeki énállapotok átdolgozására: